A színtiszta gonosz mítosza
A színtiszta gonosz mítosza: „a kórházakban gyerekeket támadó gyilkosok az emberiség szemétládái”. Amire a másik oldal természetesen azt válaszolja, hogy „nem én voltam, te tetted ezt”. Roy Baumeister szociálpszichológus vizsgálatai szerint a gonoszságnak tartott tettek elkövetői - az asszonyverőktől a népirtókig - nem gondolják, hogy helytelenül cselekszenek. Úgy gondolják, támadásra és provokációra reagálnak, és magukat tekintik áldozatnak. Ami felkavaró, hogy gyakran az áldozatokat is terheli valamilyen felelősség.
A legtöbb gyilkosság provokáció és megtorlás egyre durvuló ciklusainak az eredménye. Baumeister hajlandó megszegni az áldozathibáztatás tabuját, hogy megértse, mi történik valójában. Nem arról van szó, hogy mindkét fél egyformán hibáztatható: az elkövetők gyakran durván túlreagálják és félreértik a dolgokat. De Baumeister arra mutat rá, hogy a színtiszta gonosz mítoszával akarjuk megérteni az erőszakot és kegyetlenséget: a gonosztevők színtiszta gonoszságból (önzés és szadizmus) követik el tettüket, az áldozatok pedig semmilyen módon nem hívták ki maguk ellen a sorsot.
A gonosz kintről érkezik, kívülről jön, és egy olyan csoporthoz köthető, amely a mi csoportunkra tör.
Továbbá, ha bárki megkérdőjelezi a mítosz alkalmazását, és arra vetemedik, hogy felkavarja az iszapot az erkölcsi bizonyosság tavában, az a gonosz pártján áll. A színtiszta gonosz mítosza okozza a legtöbb hosszú erőszakláncot, mert mindkét fél bezárja magát vele egy olyan küzdelembe, ahol mindkét fél önmagát tartja áldozatnak, ahol mindkét fél jogos önvédelemnek tekinti a másik ellen elkövetett erőszakos cselekményeket. Amit az egyik fél hódításnak és területszerzésnek lát, a másik határrevíziónak, felszabadításnak, a jogos tulajdon visszaszerzésének. Amit az egyik lopásnak, a másik erkölcsi elégtételnek. Amit az egyik kifosztásnak, a másik jóvátételnek. Tehát az erőszakot elkövető mindig azzal a szemmel néz magára, hogy ő cselekszik erkölcsösen, és ebben csak megerősítik azok, akik erőszakot alkalmaznak ellene.
Egyébként a vizsgálatok szerint az erőszak négy fő okra vezethető vissza: 1. önzés/törtetés, 2. szadizmus, 3. önbecsülés, 4. erkölcsi idealizmus. És ezek közül az első kevéssé, a második szinte egyáltalán nem, hanem főleg a 3. és 4. az, ami erőszakot szül. A fenyegetve érzett önbecsülés az egyének szintjén felel az erőszak nagy részéért, a tömeges atrocitásokhoz viszont idealizmus kell, hit, hogy az erőszak erkölcsös célt szolgál. A háborút indító fél nem még nagyobb házat, vagy még nagyobb vagyont szeretne. A 20. század fő atrocitásait olyan férfiak hajtották végre, akik úgy gondolták, utópiát hoznak létre, vagy hazájukat/törzsüket védik egy támadástól. Az idealizmus könnyen válik veszélyessé, mert ha egy jó ügyért vagy Istenért harcolsz, akkor az eredmény a lényeg, nem az oda vezető út. Amikor az egyének erős erkölcsi érzésekkel viszonyulnak egy témához, akkor sokkal kevésbé tartják fontosnak az eljárás korrektségét a bíróságon. Így hát a másiknak, a gonosznak, az erkölcstelennek nem jár a korrekt eljárás, hiszen a gonoszt minden áron és minden módon le kell győzni. A jófiúk legyenek szabadon, a rosszfiúk legyenek rács mögött. (Jonathan Haidt: A boldogság hipotézise nyomán)
