Könyv - Simon T. László OSB Újszövetség-fordításáról
Szeptember utolsó vasárnapján ünnepli az egyház a Szentírást. Ennek kapcsán szeretném bemutatni ezt a rendkívül izgalmas, új Újszövetség-fordítást.
Mitől izgalmas egy új fordítás, mi visz valakit arra, hogy hatalmas munkával lefordítsa újból az Újszövetséget, aminek már létezik számos modern fordítása, köztük a legutóbbi, a revideált református fordítás (RUF), aminek a 2014-es revíziójához csak a változásokat 1600 oldalban foglalták össze?
Az egyik válasz, hogy a fordítás mindig értelmezés is, hiszen sok szónak, kifejezésnek más jelentése(i), jelentésárnyalata(i) vannak magyarul, mint az eredeti görög szövegben. (Az is izgalmas kérdés egyébként, hogy mennyire tekintjük sugalmazottnak a fordításokat… az iszlámban például a Korán-fordításokat következetesen értelmező fordításnak nevezik. A kereszténységben Szent Jeromos Vulgatája esetén a latin szöveget is sugalmazottnak tartották – és ebben bizonyára van is igazság, főleg, hogy a sugalmazás nem azt jelenti, hogy a Szentlélek diktálja a szavakat egymás után)
A Biblia az emberiség legpontosabban megőrzött irodalmi alkotásai között van, ilyen nagy számban, a keletkezéséhez ilyen közeli másolatok semmilyen más műhöz sem állnak ma rendelkezésre. A teljes Újszövetséget tartalmazó Sinai kódex 4. századi (ezzel szemben például Vergilius Aeneisének a legrégebbi töredékei 5. századiak, 400 évvel később keletkeztek, mint a mű), de a közel 6000 görög, és 10000 latin teljes vagy részeiben fennmaradt Újszövetség minden más művet simán leköröz – a legrégebbi töredék 125-ből származik, néhány évtizeddel János apostol halála után íródott! A források rendkívül nagy száma ellenére, vagy éppen pont emiatt kisebb-nagyobb szövegkülönbségek vannak a források között. Ezek legnagyobb része a névelők, kötőszók stb. eltérése, de vannak nagyobb különbségek is: ezek alapján sok ezer szövegvariánst lehetne előállítani. (Ez is jól mutatja, hogy a sugalmazás mit (nem) jelent. A sok ezer lehetséges „hiteles” változat közül melyiket „diktálta” a Lélek?)
A Simon T. László (továbbiakban STL) fordítás megjelenésekor Cirill atya (mai pannonhalmi főapát) elmondta nekem, hogy rendkívül büszkék erre a fordításra: 1951 után, amikor Békés Gellért OSB és Dalos Patrik elkészítette görög eredetiből (korábban a Vulgata volt a nemzeti fordítások alapja) az Újszövetség fordítását, a bencések ismét ilyen szellemi teljesítményre voltak képesek. (Az 1951-es fordítás megszületése is érdekes: 1949-ben, a kommunista hatalomátvétel után a soktízezer menekültnek szerettek volna valami lelki útravalót adni. Úgy döntöttek, hogy a legjobb az Újszövetség lenne, de a meglévő példányok elfogytak, újakat abban az időben nem lehetett itthon nyomtatni, ráadásul az akkor elterjedt fordítás túlságosan régies volt, éppen a menekültek magyarságának megőrzésében nem segített volna – így a szükség (vagy a Szentlélek…) úgy hozta, hogy a két Rómában élő fiatal szerzetes új, nyelvezetében egészen friss fordítást készített, amely – nyugodtan mondhatom – az én generációm alapfordítása is lett.)
Simon T. László a fordítás bevezetőjében elég részletesen megmagyarázza, hogy miért és hogyan fordította újra a szövegeket, viszont én ehelyett inkább két példán keresztül kicsit szubjektív módon megmutatnám, hogy nekem miért roppant érdekes ez az új fordítás, mi az az értelmezési többlet, vagy legalábbis a többlet-értelmezés lehetősége, amit az STL fordítás ad nekem, olvasónak, aki életem során egyre jobban szeretném megérteni Isten igéjét.
A Kánai menyegző (Jn 2,1-10)
Jézus első csodájának elbeszélésében van egy rész, amit mindig kicsit furcsának tartottam. Mária jelzi Jézusnak, hogy elfogyott a bor, mire Jézus valami olyasmit mond neki, hogy mi köze van hozzá, még nem jött el az ő órája, majd ez után Jézus mégis borrá változtatja a vizet.
Nézzünk meg három fordítást, hogy melyik milyen értelmezési lehetőségeket választ, vagy legalábbis hangsúlyoz.
Kezdjük a Károli (KG) fordítással, amely látványosan olyan dolgot ad Jézus szájába, amit nehezen lehet a szövegből kiolvasni:
3És elfogyván a bor, a Jézus anyja monda néki: Nincs boruk. 4Monda néki Jézus: Mi közöm nékem te hozzád, oh asszony? Nem jött még el az én órám.
Ha ugyanezt a részt megnézzük az eredeti görögben, vagy a görögöt szinte szóról szóra követő Vulgatában, akkor ezt látjuk: Τί ἐμοὶ καὶ σοί, γύναι, illetve Quid mihi et tibi, mulier – magyarul Mi nekem és neked, asszony? - Mivel magyarul ilyen kifejezés nem létezik, a fordítás itt mindenképpen értelmezés lesz. Károli nem fogja vissza magát, még egy „oh” indulatszót is Jézus szájába ad, felháborodást érzünk szavaiban. Hogy megértsük Károlit, kereshetünk még pár példát erre a kifejezésre. Az egyik jellemző hely a gadarai megszállott (Lk 8,26-39), ahol a „démon” ugyanezt a kifejezést használja, és a legtöbb fordításban így szól: Mi közöm hozzád, Jézus, a magasságbeli Isten Fia? Kérlek, ne gyötörj engem! És még számos hasonló szövegkörnyezetben előfordul. Tehát sokszor valóban így a legjobb fordítani: mi közöm hozzád? De a Szent István Társulat (SZIT) és a Békés-Dalos (BD) fordítás a gadarai megszállottnál is mást hoz: Mi bajod van velem, Jézus? Az értelmezés lehetősége és kényszere tehát mindig adott.
Visszatérve a kánai menyegzőn elhangzott párbeszédre, a revideált református a következőképpen fordít:
[...]Jézus azt mondta: Vajon énrám tartozik ez, vagy terád, asszony? Nem jött még el az én órám.
A Jeromos Bibliatársulat (KNB) fordítása: [...]Jézus azt felelte neki: »Mi közünk ehhez, asszony? Még nem jött el az én órám!«
Így próbálják a legpontosabban visszaadni az eredetit, figyelemmel a kifejezés egyéb előfordulásaira. De érezzük, hogy önmagában egyik fordítás sem adja vissza az (összes) eredeti jelentésárnyalatot. De ami igazán bedobja a szikladarabot a már most is kissé hullámzó állóvízbe, az az STL fordítás:
Jézus anyja így szólt hozzá: – Nincs boruk. 4Jézus ezt mondta neki: – Az én gondom ez, vagy a tiéd? Asszony, talán nem jött még el az én órám?
Hoppá – nem csak, hogy megváltoztatja a mondathatárokat, a második mondatból kérdőmondatot csinál, és ezzel eléggé megváltoztatja a párbeszéd jelentését! Nem önkényesen: a legrégebbi szentírási kéziratokban nemhogy mondatvégi írásjelek nincsenek, hanem még szóközök sem! A sinai kódexben így néz ki ez a szakasz:
Magyarul így adhatnánk vissza: „MINEKEMESNEKEDASSZONYMEGNEMJOTTELAZORAM”. A fordítás során már a mondatalkotás is sokszor értelmezés!
Amikor Jézus azt mondja Édesanyjának, hogy még nem jött el az ő órája, akkor miért reagál erre Mária úgy, hogy „tegyétek, amit mond”? Mintha meg se hallotta volna Jézus szavait. Ebből is le lehet vonni messze menő következtetéseket Mária közbenjáró erejére vonatkozóan (ami, mint láttuk, egy lehetséges értelmezés), viszont ha Jézus szavait kérdésként értelmezzük (ami szintén egy lehetséges értelmezés), akkor a párbeszéd újabb árnyalatokkal gazdagodik.
Ez jó példa arra, hogy a megszokottól akár lényegesen eltérő fordítást olvasni. STL sok helyen választ meglepő (de nem hibás!) fordítást, hogy elgondolkoztasson, hogy újabb értelmezési lehetőségeket nyisson meg, hogy élővé tegye Isten szavát.
A Miatyánk (Mt 6,9-13)
Kezdjük a végéről. A magyarországi fundamentalista-tradicionalista-antikonciliarista körökben is kisebb hullámverést keltett, hogy „Ferenc pápa átírta a Miatyánkot”. (Aki nem ismeri az illetékes névtelen blogo(ka)t és facebook-csoportot, az nem veszít sokat, aki meg ismeri, tudja, hogy miről beszélek).
Az olasz püspökök által elfogadott változtatás lényege az volt, hogy „ne vígy minket kísértésbe” helyett legyen az az olasz szöveg, hogy „ne engedj minket kísértésbe esnünk”. Sőt, olaszul is egy olyan kifejezést használnak, hogy magyarul nem adható át a maga teljességében: „non abbandonarci alla tentazione”. Ez úgy is fordítható, hogy „ne hagyj el minket a kísértésben”.
Az ökumenikus magyar szöveget ismerjük (a legtöbb bibliafordítás ezt hozza): „ne vígy minket kísértésbe”, nézzük meg az STL-t: „ne állíts minket próbatétel elé”. Ehhez a fordításhoz hosszabb magyarázatot fűz STL:
A Jak1,13-ban ez áll: „Senki se mondja, amikor kísértésbe esik, hogy »az Isten kísért engem«. Istent ugyanis nem kísértheti a gonosz, és ő maga sem kísért senkit” (lásd továbbá 1Kor10,13). A Miatyánknak e nehezen értelmezhető kérése tehát azért fohászkodik, hogy Isten ne engedje, hogy az imádkozót erejét meghaladó próbatétel érje, illetve hogy ne hagyja magára erejét meghaladó megpróbáltatások között.
Van egy másik izgalmas döntés is a Miatyánk STL-féle fordításában, amelynek szerintem nagyobb jelentősége van (ha én változtatnék a misén imádkozott fordításon, akkor ezen a ponton). „Bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek” szól az elterjedt szöveg, és „engedd el adósságainkat, miképpen mi is elengedjük adósainknak”, fordítja STL. A görög „eredetiben” (Jézus nem görögül, hanem arámul mondta el ezt az imádságot...) határozottan nem „vétkekről”, hanem „adósságról” van szó. Latinul: dimitte nobis debita nostra, sicut et nos dimittimus debitoribus nostris. Debitum (pl. angolul debt) az adósság, amivel többek között a banknak tartozunk. Jézus az adósságot már a következő versekben a bűn adósságaként értelmezi, de más szót használ!
Az adósság szónak szerintem nagy jelentősége van itt. Az adósság: jogos követelés, amivel a polgári és az erkölcsi törvény szerint is tartozunk. Nem a jóindulatunkon múlik, hogy visszafizetjük-e, és nem a hitelező rosszindulata az oka a tartozásunknak. A pénz, amivel tartozunk, jár neki. Az ökumenikus fordítás nem adósságról, hanem vétkekről beszél – talán ezzel egyértelművé téve, hogy nem az állampapír-hozamokat meg a lakáshiteleket kell elengedni.
Viszont ezzel elveszítünk egy fontos jelentésárnyalatot is (és ezért érdemes más fordítást is használnunk). Ugyanis amikor azt állítjuk, hogy megbocsátunk az ellenünk vétőknek, hajlamosak vagyunk úgy gondolkozni, hogy „én megbocsátok, na de megbánta, bocsánatot kért, jóvátette”? Magyarul sokszor úgy gondolkozunk, hogy „én elengedem az adósságát, ha kifizeti, amivel tartozik” - ostobán hangzik. Mennyivel könnyebb azt mondani, hogy „megbocsátok... ha… de…”. A Miatyánkban viszont nem ezt imádkozzuk, hanem a jogos adósság elengedését kérjük (kissé arcátlanul, Mt 18,26-ban a gonosz szolga csak időt kért, nem elengedést), és vállaljuk, hogy mi is elengedjük a felénk tartozók adósságát – nem fizetéskönnyítést, futamidő-növelést adunk, hanem a tartozás: volt-nincs.
Simon T. László fordítása a Bencés Kiadónál rendelhető meg, illetve az interneten is olvasható a szentiras.hu oldalon, illetve a Szentírás mobilapplikációban.
