Könyv - A zsiráf, a sakál és a keresztények
Vannak emberek, akiknek egy-egy mondata még 20 év után is rendszeresen eszembe jut. Például az autóvezetés-oktatóm, „egyesből egyesbe nem kell váltani”... A komoly, egész életemben meghatározó mondatok közül sokat Rochlitz Tibortól kaptam, akivel jópár évig közösen vezettem, dolgoztam a Regnumban. Ahogy a közös feladatok véget értek, sajnos ritkán találkoztunk. 2016 végén, másfél évvel Tibor halála előtt leveleztünk utoljára, és akkor írta nekem azt a mondatot, amiről könyve – nem túlzás mondani, hogy egyfajta életösszegző műve – is szól: „abban hiszek, hogy az értékeink felmutatása és hangoztatása a másik fél hibáztatása nélkül, előbb-utóbb átmegy, és nálunk is elindulnak pozitív folyamatok”.
Rochlitz Tibor és Zsuzsa: A zsiráf, a sakál és a keresztények
Fedezzük fel az erőszakmentes kommunikációt
Jezsuita kiadó, 2018
Az elsőre valószínűleg elég furcsa cím az erőszakmentes kommunikáció tanításában alkalmazott hasonlatra utal: „a zsiráf – mivel a szárazföldi emlősök közül neki van a legnagyobb szíve – az erőszakmentes kommunikáció szimbóluma. A sakál pedig a hagyományos (erőszakos) kommunikációé. A sakálnyelv valamelyik dialektusát valamennyien perfektül beszéljük. De nagyon fontos tudni, hogy a sakálnak is van szíve. Csak ő a szükségleteit tragikus módon fejezi ki. Azzal, amit mond, éppen az ellenkezőjét éri el annak, amit szeretne.”
A könyv elsősorban bemutatja az erőszakmentes kommunikáció alapjait, kedvet csinál a tanulásához, és ami különlegessé teszi, az az, hogy mindezt a hívő keresztény ember szemszögéből.
Megismertet bennünket tipikus szükségleteinkkel, az ezekhez köthető érzésekkel. Segít, hogy el tudjuk különíteni egymástól és meg tudjuk nevezni azokat az érzéseinket, amelyeket akkor érzünk, amikor megkapjuk azt, amire vágyunk (békés, bizakodó, felfrissült stb.), azokat, amelyeket akkor, ha nem kapjuk meg (pl. fáradt, bosszús, zavarodott) és – ez számomra különösen izgalmas volt – azokat az érzéseket, amelyek értelmezést és ítélkezést hordoznak (ezeket „álérzéseknek” is hívják – ilyenek pl. az alábecsült, legyőzött, sarokba szorított stb.). Megismerjük a közléssorompókat, és hogy melyek a „jó” beszélgetés feltételei.
A könyv elindít az erőszakmentes kommunikáció útján, ehhez az elméleti/tapasztalati megfontolások mellett gyakorlati feladatokat is ad. És sok-sok olyan példát, amit a saját életünkben is fel fogunk ismerni. Hogy kedvet csináljak az egész elolvasásához, kiválogattam néhány idézetet:
[…] Amikor valakinek baja van, a legritkább esetben kezdi azzal, ami a legjobban fáj neki. […] Ha épp baja van valakinek, akkor nem örül a dicséretnek. […] Amikor erőszakmentes beszélgetésbe kezdek valakivel, akkor empátiával figyelek rá, de nem azért, mert segíteni akarok neki, hanem mert szeretnék együtt lenni vele.
[…] Az EMK-ban nincs ítéletmentesség, csak erőszakmentesség. Vannak értékeink, ezeket képviseljük is. […] Olyan nincs, hogy valami „elfogadhatatlan”. Mi mást tudunk tenni azzal, ami megtörtént, mint hogy elfogadjuk? Két út kínálkozik: büntetjük az „elfogadhatatlan” viselkedést, vagy megbocsájtjuk.
[…] Ha valakiről meghozzuk magunkban azt az ítéletet, hogy ő „jó ember” vagy „rossz ember”, akkor az illető bármit tesz, a belső monológjaink általában ráerősítenek az ítéletünkre. […] Az a gondolat, hogy „nem az embert ítélem meg, hanem a tettét”, szerintem keresztény önbecsapás. Nem találkoztam még olyan emberrel, aki amikor egy tettét elítélik, akkor ne úgy élné meg, hogy őt magát ítélték el. […] Az érzelmeinkért úgy vállalunk felelősséget, hogy nem másokat hibáztatunk miattuk, hanem tudjuk, hogy a tényleges okuk bennünk van: ezek a szükségleteink. Magunkat se hibáztassuk az érzéseinkért!
[…] Ha a kérést megelőzően nem hangzik el a beszélő érzése és szükséglete, a kérés könnyen követelésnek hallatszik! Akkor is követelésnek hangzik a kérés, ha a megkért nem mondhatja rá jó szívvel, hogy „nem”. […] A gyerek nem felelős sem a szülő érzéseiért, sem a szülő szükségleteinek beteljesítéséért. Viszont mindketten hozzá tudnak járulni egymás jóllétéhez.
[…] A II. vatikáni zsinat előtt a katolikus tanítóhivatal, valamint a zsinatok és a pápák megnyilatkozásai fenyegető kifejezéseket tartalmaztak, büntetést helyeztek kilátásba, hatalmi helyzetből szólaltak meg. […] A „párbeszéd” a zsinat egyik alapvető kifejezésmódjává vált. […] Ha imádkozom valakiért, akivel nehéz szituációba kerültem, a nehéz helyzet oldódni kezd. Ha nehéz jót kívánni az illetőnek, imánkban helyezzük egyszerűen Isten sugárzó szeretetébe, és bízzuk rá, hogyan gyógyítja őt, minket és a kapcsolatunkat. […] A konfliktusok békés rendezésében nincsen gyakorlatunk. Általában nem azt bánjuk, hogy a „vétek” megbontotta az egységet és a szeretet egymás között és Istennel, hanem azt szégyelljük, hogy a vétek vagy akár magának a konfliktusnak a léte napvilágra kerül.
Sajnos ennél részletesebb ismertetésre most nincs módom, ajánlom további olvasásra a Tiborral készült interjút, és természetesen a könyvet, amely megvásárolható a kiadónál és a könyvesboltokban.
