Krisztusban mindnyájan egy

Rövid összefoglaló az ökumenikus mozgalom történetéről és néhány teológiai kérdésről.

Szoktuk mondani: egyházhoz tartozunk, egyházban élünk. De az a helyzet, hogy ez nem elég. Nem csak mi kapunk az egyháztól, hanem nekünk is adnunk kell. Nemcsak minket éltet az egyház a Szentlélek erejével, hanem mi – mint a test tagjai – éltetjük az egyházat. Tetteinkkel, imánkkal, Isten felé törekvésünkkel. Vagy éppen romboljuk, öljük – bűneinkkel; gondolatunk, szavunk, cselekedeteink bűneivel bárhol is vagyunk, bárki ellen is tesszük. 

Közösségünket, az egyházat nem a mi erőnk tartja össze és nem a mi erőnk vezeti. De az isteni vezetésre válaszolhatunk és válaszolnunk kell. Az Ő kívánsága pedig az, hogy mindnyájan egy legyünk, törekedjünk a legteljesebb közösségre egymással. Az ökumenikus mozgalmat, a keresztények egységét szolgáló lelkiséget a Jóisten hívta életre. Válaszoljunk hát hívására, keressük, miképpen szolgálhatjuk a szándéka szerinti egységet. 

Ha valaki részt vesz más felekezet istentiszteletén, azt hiszem a legfontosabb, amit megtapasztal, az az, hogy több az, ami összeköt, mint ami szétválaszt. A két legfontosabb: az Ige és a sacramentum, szentség, Isten üdvözítő szeretetének látható jelei a világban. Mégis érezzük, hogy nincs meg az a hitbeli egység, ami alapján egyházi életünk tökéletes és látható egysége megvalósulhatna. Nézzük hát meg, milyen utat járt be eddig az ökumenikus mozgalom, s mi áll előttünk. 

A sacramentumra többnyire a szentség szót használom. Leginkább azért, mert magyarul van. A sákramentum is ugyanez, de talán nem igazán korszerű, kompromisszumként lehetne még szákrámentum, szakrámentum, szakramentum, de elég nehéz dönteni. A sacramentum kifejezés általam – és a katolikus felfogásban – használt jelentése általában: hatékony jel, Isten üdvözítő szeretetének olyan látható jele, mely meg is valósítja azt, amit jelez – gondolok itt például a keresztségre, melyet ember szolgáltat ki vízzel és szóval, de Isten (Krisztus) végez, aki tűzzel és Lélekkel keresztel. Barth Károly kereken visszautasítja a szentségek hatékonyságáról szóló katolikus tanítást: szerepük az egyházi életben nem több, mint merőben jelképes kifejezése annak, amit Krisztus lelke közvetlenül visz végbe a lélekben. Így az ő szemében az egyetlen hatékony szentség a „keresztség a Lélekben”, ami a Szentlélek indítására megvallott hit igazzá tevő aktusa.

Előre kell bocsátanom, hogy katolikus nézőpontból fogok beszélni, nem is nagyon tudok másképp, valamint főleg a katolikus és általában a protestáns viszonyról. Ugyan leginkább a református szemléletet ismerem, de azt sem eléggé ahhoz, hogy komolyabban tudjak rá támaszkodni vagy összehasonlíthatnám a kettőt. Sőt, meg kell mondjam, a katolikus tanítást sem ismerem olyan részletességgel, hogy biztos legyek abban, hogy nem lövök alapvető teológiai bakokat. Végső soron úgy tekintek magamra, mint egy mezei katolikus hívőre, aki csupán szeret hitbeli, teológiai, sőt dogmatikai kérdéseken gondolkozni, ezekről olvasni. Azért szeretek, mert bármennyire furcsa a dogmatika nem olyan dolog, ami mögé valami rosszat kell képzelni. A dogmatika nem egy kőbe vésett szabályrendszer, melyben a Szentírás szavai láncra verve sínylődnek. A dogmatika számunkra ad olyan keretet, melyben az Istennel kapcsolatos kérdéseink szabályozott mederben folyhatnak, és sokkal pontosabban mutathatnak a cél felé. 

Elsőként egy bíztatás. Minden kereszteléskor elmondjuk a hitvallást. Az apostoli hitvallást mindenki ismeri, ökumenikus – közösen használható – fordítása is van. Katolikusok minden misén elmondják a hitvallást. Vagy ezt, az apostolit, melyet a reformátusok is rendszeresen mondanak, vagy egy későbbit, hosszabbat, mely már bizony dogmatikai állásfoglalásokat is tartalmaz, és mégis gyakorlatilag valamennyi keresztény egyház elfogadja közös hitvallásul (a református is, ld. a II. helvét hitvallás függelékét: „a niceai és első konstantinápolyi zsinat, az egyetemes keresztyénség, alaphittételére nézve az evangéliummal megegyezően nyilatkozott és bizonyságtételét az egyetemes keresztyénség, és így református egyházunk is, elfogadta”). Ez a nicea-konstantinápolyi hitvallás, mely két egyetemes zsinathoz kötődik (325, 381), s melyet 1984. október 7-én Trentó ősi székesegyházában, a közbeszédben „ellenreformációsként” emlegetett zsinat városában mondtak el közösen az európai egyházak harmadik ökumenikus találkozójának résztvevői – katolikus püspökök, ortodox metropoliták, anglikán egyházi vezetők, protestáns lelkészek, férfiak és nők. A közös hitvallás, az Úr imája és az ezt követő békecsók (az egyházak képviselői testvériségük jeleként megölelték egymást) után a templomot színültig megtöltő trentói nép ujjongott és tapsolt – a liturgia valóságos népünneppé vált.  Ebben a  hitvallásban is van szó a katolikus, egyetemes egyházról. A katolikus szót fogom használni, de ne felejtsük el: a katolikus szó nem a r.k. egyházat jelenti, s én is csak akkor használom, ha ilyen értelemben, ha nem zavaró. Szeretném most felidézni ezt a hitvallást. 

Hiszek az egy Istenben, mindenható Atyában, mennynek és földnek, minden láthatónak és láthatatlannak teremtőjében. Hiszek az egy Úrban, Jézus Krisztusban, Isten egyszülött fiában, aki az Atyától született az idők kezdete előtt. Isten az Istentől, Világosság a Világosságtól, valóságos Isten a valóságos Istentől, született, de nem teremtmény, az Atyával egylényegű és minden általa lett. Értünk, emberekért, a mi üdvösségünkért leszállott a mennyből, megtestesült a Szentlélek erejéből Szűz Máriától és emberré lett. Poncius Pilátus alatt értünk keresztre feszítették, kínhalált szenvedett és eltemették. Harmadnapra föltámadott az Írások szerint, fölment a mennybe, ott ül az Atyának jobbján, de újra eljön dicsőségben, ítélni élőket és holtakat. Hiszek a Szentlélekben, urunkban és éltetőnkben, aki az Atyától és a Fiútól származik, akit éppúgy imádunk és dicsőítünk, mint az Atyát és a Fiút. Ő szólt a próféták szavával. Hiszek az egy, szent, katolikus és apostoli Anyaszentegyházban, vallom az egy keresztséget a bűnök bocsánatára, várom a holtak föltámadását és az eljövendő örök életet. Ámen. 

Amikor készültem erre a kis előadásra, néhányszor elmondtam magamban ezt a hitvallást. Közben rájöttem, hogy ez bizony imádság. Egy nagyon szép dicsőítő, hálaadó imádság. Úgyhogy mindenkinek ajánlom, hogy néha mondja el magában, talán imádság előtt a hitvallást. Amikor a katolikusok imádság előtt keresztet vetnek (az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében), az is egyfajta hitvallás. Hiszen ezek éppen azok a szavak, amelyek kereszteléskor elhangzanak: „megkeresztellek téged az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében.”  

Mielőtt belekezdenénk témánkba, szeretném elmondani, hogy melyek azok a legfontosabb könyvek, amelyekből merítek. Túl sok szentírási idézetem nem lesz, de talán nem meglepő, ha azt mondom, hogy mégis a Szentírás az alap. Az egyik fontos mű a 2. vatikáni zsinat tanítása. Ez a zsinat 1962-65-ig tartott. Azt hiszem, nem túlzás azt mondani, hogy a 16. század óta a legjelentősebb esemény volt nem csak a római katolikus, hanem az egyetemes egyház történetében, de az ökumenikus mozgalom szempontjából mindenképpen. A következő a katolikus egyház katekizmusa. Tulajdonképpen káté, de nem kérdés-felelet, hanem meglehetősen részletes kifejtő formában. 1992-ben jelent meg. A különlegessége az, hogy az élet szinte valamennyi területére választ kínál, hiteles választ, az Egyház tanítását, az alapvető hitigazságoktól kezdve az erkölcsi útmutatásokon keresztül társadalmi életben való részvételig. Természetesen az ökumenéről is szól. A harmadik, legfontosabb pedig Békés Gellért: Krisztusban mindnyájan egy c. könyve, melynek alcíme: „Keresztények egysége – utópia?” Gellért atya pannonhalmi bencés szerzetes, 1999-ben halt meg, kb. 83 évesen. Élete nagy részét Rómában töltötte, tanított, 7 nyelven tudott (héber, görög, latin, angol, francia, német, olasz), eredetiből lefordította Dalos Patrikkal az újszövetségi szentírást. Még a 2. vatikáni zsinat előtt, az 1950-es években. Ez az eléggé ismert Békés-Dalos-fordítás, melynek különlegessége, s talán legnagyobb értéke rendkívül könnyen olvasható stílusa, világos, magyaros, ugyanakkor a lehetőségekhez képest pontos mondatai. Miután hazajött, kb. 1993-ban, itthon tartott előadásokat, nemcsak teológusoknak, hanem nekünk, középiskolásoknak is. Egyik legemlékezetesebb élményem vele kapcsolatban, amikor a falusi nyugdíjasklub számára szervezett március 15-i ünnepséget, koncertet. 

A református irodalomból Kálvin Institutiója, a II. helvét hitvallás (Dr. Erdős József jegyzeteivel), valamint a heidelbergi káté (Csiha Gyula: Isten ösvényein, Kolozsvár, 2000).  

Miért? 

Miért akarjuk helyreállítani az egyház egységét? Szükséges-e igazán, hogy a keresztények, akik végső soron Krisztus hitében egyek, tanításukban és szervezetükben is egységesek legyenek? Nem épp a változatosságnak van-e értéke? Nos, itt nem arról van szó, hogy fel kéne adni azt a fajta katolicitást, hogy különböző koroknak, kultúrköröknek tud szólni ugyanaz, csak másképp. Hanem arról van szó, hogy az egység az egyháznak az Apostoli Hitvallásban megvallott ugyanolyan sajátos tulajdonsága (egy, egyetemes Anyaszentegyház), mint az egyetemesség. Az egység jelentése: képesség arra, hogy az egymástól eltérőt, a sokfélét és a változatosat egyetemes egységbe foglalja anélkül, hogy sajátos különbözőségüktől megfosztaná őket. Az a katolikus egység, amelyre az ökumenikus mozgalom törekszik nem valami központból irányított egyöntetűség kötelező rendje, nem is feltétlenül a Római Katolikus Egyház mai szervezete, hanem a különféle hagyományú egyházak hitbeli és szervezeti közössége, amit lényegében az üdvösség isteni misztériumának egysége tart össze. Merőben emberi eszközökkel nem lehetséges egyetemes egység. (Az ENSZ is ilyesfajta próbálkozás, és tulajdonképpen az EU is. Az úgymond „globalizációs” törekvések akár az emberiség egyetemes egységének előkészítői is lehetnek.) A feladat emberfölötti, ezért a végrehajtására irányuló munka szellemi és erkölcsi erőforrása sem lehet más, mint az Isten. Az ember Isten képére és hasonlatosságára alkotott teremtmény, ezért az a rendeltetése, hogy Istennel és embertársaival közösségben éljen. Az egyház lényegében nem más, mint a Krisztusban Istenhez tartozó híveknek a testvéri közössége: aki hisz Krisztusban, az ebben a hitben megigazul, és maga is Istenhez tartozik: a Szentlélek újjáteremti benne azt a krisztusi Isten-képet, amely az emberi testvériség lelki alapja. Az egyháznak ezért az a rendeltetése, hogy mintaképe, jele és közvetítő eszköze, valóságos sacramentuma legyen az egész emberiség Istenhez tartozásának és testvéri közösségének. Tehát célja nem kevesebb, mint az emberiség egyetemes egysége: az az egység, amely csakis az ember Istennel való közösségében valósul meg. S ezért megvalósítása, az ökumenikus munka sem merőben emberi vállalkozás, hanem hívő válasz Isten szavára, aki Krisztusban meghívja az embert arra, amire alkotta: szeretetének közösségére. 

Egység, szakadás és az egység keresése 

Az egyház egységének kérdése voltaképpen egyidős a kereszténységgel. Jézus jól tudta, hogy a viszály és szakadás nagyon is emberi vétkétől tanítványai sem lesznek mentesek. Ezért az utolsó vacsorán, az eukarisztia szerzésekor egységre inti tanítványait, s ezt kéri főpapi imájában Atyjától is. 

Az egyház története valóban a viszályoknak és szakadásoknak szinte végtelen sora, de ugyanakkor állandó és szívós erőfeszítés is az egyház egységének fenntartására vagy helyreállítására: (Vö. már 1Kor 1,10-14 (Pál-Apolló-Kéfás), gnoszticizmus, stb.). Niceai zsinaton elítélt ariánus eretnekség (Krisztus nem egylényegű, hanem csak másodrangú Isten), kalkedóni zsinat (451) után pedig egyházszakadás következik be: Perzsia, Szíria, Egyiptom és Etiópia monofizita egyházait (tanításuk szerint Jézus isteni természete, legalábbis föltámadása után, teljesen magába olvasztja emberi természetét) elválasztott Bizánctól és Rómától. Az arianizmus eltűnik, de a monofizita egyházak mai vezetői, a szír és az alexandriai pátriárka csak 1971-ben, ill. 1973-ban látogatják meg VI. Pál pápát, hogy kifejezzék az istenemberség hitében való közösségüket a római egyházzal. Az alexandriai pátriárkával (a kopt pápa) volt szerencsém együtt imádkozni a Miatyánkot Pannonhalmán. Több, mint 1500 év! Korunk emberét nyilván jobban érdekli a mások keresztény évezrednek az a két egyházszakadása, amelynek súlyos történeti következményeit ma is viseljük, mert a belőlük eredő egyházak mint különálló intézmények jelen vannak korunk társadalmi életében. 

Az első a keletre és nyugatra történt szakadás. Időpontját általában 1054-ben jelölik meg, amikor IX. Leó pápa követe a bizánci Hagia Sophia bazilika oltárára helyezte a Cerularius Mihály pátriárkát kiközösítő pápai bullát. Ezt az elhamarkodott gesztust, ami különben is érvénytelen volt, mert a pápa akkor már nem élt, a pátriárka részéről a pápa kiközösítése követte. A szakadás okai azonban már évszázadok óta érlelődtek: egyházfegyelem, teológia, liturgia, sőt a Bizánc és Róma közötti politikai ellentét. A politikai problémák a múlté, a vitatott teológiai kérdések sem olyan természetűek, hogy lényegében megbontanák a hit egységét, mégis, a századok folyamán megmerevedett gyanakvás és ellenszenv, a kulturális különbségek, súlyos feladatokat rónak mindkét félre. A kölcsönös kiközösítés feloldása 1965. december 7-én történt meg. 961 év! A római egyházzal egyesült görög katolikus egyházak újjáéledése a kommunizmus bukása után (Ukrajnában, Romániában) nem jelentéktelen akadályt gördít az egyesülés útjába, pedig hivatásuk az volna, hogy a híd szerepét töltsék be a keleti és a nyugati egyház között. 

A másik szakadás Luther Márton nevéhez fűződik. Szándéka a búcsúkról és más egyházi tanításokról szóló 93 tételével eredetileg az volt, hogy a kor szokása szerint hitvitát kezdeményezzen, és ezzel, a fennálló egyházi keretek közt, lendületbe hozza a teológiai és egyházfegyelmi megújulás mozgalmát. Tehát semmiképpen sem akart sem ő sem a többi reformátor új egyházat alapítani, nem is alapított, még csak elszakadó közösséget sem. Ő a római katolikus egyház megújítására törekedett. Ez a törekvés azonban (melyet a maga eredeti módján több más reformátorral együtt Kálvin János is követett), „nem mindkét fél embereinek hibája nélkül” (Unitatis redintegratio – a 2. vatikáni zsinat ökumenizmusról szóló dekrétuma) a nyugati egyház megoszlására vezetett. 1521-ben X. Leó pápa kiközösítette Luthert, de ezzel nem szűnt meg, hanem – az egyház felmérhetetlen kárára – több ágra oszlott a reformációs mozgalom. Kierkegaard szerint a hagyományos egyházi kereteken kívül a reformáció correctivum helyett regulativum lett: ahelyett, hogy a keresztény hagyomány szerves folytatásaként kijavította volna a fennálló egyház hibáit, úgy lépett föl, mint a keresztény tanítás, a vallási és erkölcsi élet új szabályozója. A protestáns egyházak megoszlottak, s később, főleg Észak-Amerikában, számos szektára szakadtak. 

Ez a kettős egyházszakadás a századok folyamán egyre intézményesebb formákat öltött, úgyhogy Krisztus egyháza, az una sancta catholica, végül is úgy jelenik meg a világban, mint az egymástól különböző, sőt nemegyszer mint az egymással szemben álló és viszálykodó egyházi szervezetek szétbomlott mozaikja. Ez az állapot „nyíltan ellene mond Krisztus akaratának, botránkoztatja a világot és kárt okoz a legszentebb ügynek, az evangélium hirdetésének!” (UR 1) 

Az egység helyreállítása érdekében különböző irányokban meginduló mozgalmakat egyházi körökben eleinte tartózkodó bizalmatlansággal fogadták. Maga a Szentszék is úgy látta, hogy az ökumenizmus hitbeli közömbösségre vezet. Több évtizedes szellemi munkára, az egység teológiai alapjainak tisztázására volt szükség, amíg végre az ökumenizmusról szóló dekrétumában a II. vatikáni zsinat is elismerően nyilatkozott a mozgalomról, és a katolikus egyház magáévá tette új formájában a keresztények közti egység helyreállításának ügyét. 

Az ökumenikus mozgalom kialakulása 

A keleti és nyugati kereszténység egységének helyreállítására több próbálkozás is volt. Az egyházi vezetők 1274 és 1439-ben is kimondták az uniót, de ennek nem volt sem megfelelő teológiai előkészítése, sem lélektani és társadalmi gyökere, bármennyire jó szándékú is volt az elhatározás. 

Protestáns részről szintén voltak kezdeményezések, de sem a különböző protestáns csoportok egyesítésére, még kevésbé a katolikus-protestáns egyesülésre nem sikerült módot találni. 

A mai ökumenikus mozgalom a 20. század elején kezdődött, s gyökerei a 19. század közepén szervezett protestáns felekezetközi ifjúsági egyesületekbe nyúlnak vissza. Az igazi kezdet azonban a századfordulón újjáéledő protestáns missziós mozgalomban látjuk: elemi tapasztalat volt ugyanis, hogy a fennálló tanításbeli és vallásgyakorlati különbségek erősen akadályozzák az evangélium terjesztését. (1910, Nemzetközi Missziós Konferencia, Edinburgh) Más kultúrkörök népeinek ugyanis semmi közük az európai keresztények múltbeli hitvitáihoz és vallási harcaihoz. Az viszont Isten adta joguk, hogy eredeti tisztaságában hallják az evangélium üdvözítő örömhírét. Így hát megalakult 1920-ban a Faith and Order (hit és egyházi alkotmány) néven ismert ökumenikus munka: a hit tanításáról, az istentisztelet és a papi szolgálat tekintetében törekszik az egyház eredeti egységének helyreállítására. Még 1917-ben alakult a másik ág: Life and Work (Élet és Munka), azon az elven, hogy „A tanítás szétválaszt, de a szolgálat egyesít”. Ők a szolgáló szeretet útján keresték a keresztények közti egységet. 

Egységes hit vagy gyakorlati kereszténység? 

Időrendben az első a gyakorlati kereszténység konferenciája volt. Céljuk: imádságban és az embertárs szolgálatának szellemében ökumenikus közösséget teremtsenek az egyházak képviselői közt. A tárgyalások a kor minden jelentősebb erkölcsi és társadalmi, sőt gazdasági problémájára is kiterjedtek. Megállapították, hogy az egyház mai feladatai megkövetelik az egyház egységét. 

A hitbeli egység első konferenciája két évvel később, 1927-ben volt. 394 delegátus, köztük 9 nő, 108 egyház képviseletében. A fő témák: Mi az egyház? Mi a jelentősége a különbségeknek? Hogy viszonyul egymáshoz különbözőség és egység? A résztvevők megegyeztek abban, hogy az egymástól eltérő hagyományok nem akadályozhatják meg az egyház egységének helyreállítását. 

1937-ben a gyakorlati kereszténység második konferenciája következett. Megint egyetértésre jutottak: az egyháznak állást kell foglalnia a totális igényű ideológiákkal szemben (nácizmus, kommunizmus), de hogy ez eredményes legyen, nem csak gyakorlati együttműködésre, hanem tanításbeli egységre is szükség van. Nem csak hitbeli, hanem olyan etikai kérdésekben is, amelyek a nem hívő embert is kötelezik. Ezzel a gyakorlati kereszténység lemondott eredeti jelszaváról („A tanítás szétválaszt, de a szolgálat egyesít”), mert belátták, hogy az egyházat lényegében nem a közös szolgálat, csak a közös hit tanítása egyesítheti.

Az Egyházak Ökumenikus Tanácsa

„Azon egyházak testvéri társulása, amelyek a Szentírás szerint Istennek és Üdvözítőnek vallják a mi Urunkat, Jézus Krisztust, és az a törekvésük, hogy válaszoljanak közös hivatásukra az egy Isten, az Atya, a Fiú és a Szentlélek dicsőségére”. Bizonyos önállósággal rendelkező, szervezetében állandó jellegű és elégséges létszámú keresztény csoportot tekintenek olyan egyháznak, amely tagja lehet a tanácsnak. Egy-egy hitvallásból több egyház is tagja lehet az EÖT-nek. A római katolikus egyház nem tagja az EÖT-nek, de hogy miért nem arról, majd később, amikor majd a r.k. egyház és az ökumenizmus viszonyáról szólunk néhány szót. A tagegyházaknak teljes jogukban van elfogadni vagy visszautasítani az EÖT nyilatkozatait, állásfoglalását vagy döntéseit. Tekintélye annyi, amennyit „a tulajdon bölcsességével el tud érni.” Az EÖT ugyan önmagában nyitva hagyja az egyház definícióját, azonban néhány alaptételt feltételez. Ezek közül a legfontosabb: az igaz egyház bizonyos elemei minden egyházban megtalálhatók, nemcsak a tulajdon egyházi közösségben: ez minden egység keresésének és az egyházközi dialógusnak szükségszerű alapja. 

Hogyan viszonyulnak a mai egyházak Krisztus egyházához? 

Az egyház mindenekelőtt eredendően és alapvetően egy. Ez az egység, láthatatlanul, ma is fönnáll Krisztusban. Az, hogy ez az egyház történeti léte folyamán több egyházra szakadt, részben tagjainak hibájából, részben más, emberileg érthető történeti és kulturális okokkal magyarázható. Szent Ágoston is úgy látta, hogy az egyetemes közösségből kiszakadt donatista egyházak rendelkeznek Krisztus egyházának nyomaival. A reformátorok a maguk részéről úgy vélték, hogy a római egyház minden romlottsága ellenére, szintén megőrizte az igaz egyház maradványait, mint például a szentírást, az Apostoli Hitvallást, a keresztséget és másokat. 

Elmondhatjuk, az EÖT is így tekinti: Isten a mai egyházakban, elvált állapotuk ellenére is, az igehirdetés és szentségek eszközeivel vezeti üdvösségre a lelkeket: azaz az egyházak, ha tökéletlenül is, valamiképpen betöltik krisztusi rendeltetésüket. Kérdés persze, hogy a különböző értelmezések miatt lehet-e egyáltalán ugyanazokról az elemekről beszélni (ez még a Szentírás tekintetében is felmerül). A válasz az, hogy ezek az elemek minden emberi értelmezésük ellenére sem veszítik el az isteni szándéknak megfelelő eredeti értelmüket: természetük szerint nyíltak maradnak a helyes értelmezésre. 

Milyen formában lehet egy, látható egyházi közösségben egyesíteni az egymástól elváltan élő egyházakat? A „visszatérés”, azaz egy adott hagyományos egyház hitvallásának és egyházi alkotmányának egységes elfogadása nem megy. Az ökumenikus gondolkozás ezt kizárja. Már csak azért is, mert ma már a reformáció egyházainak is sajátos hagyományai vannak, s ezeket sem történeti, sem lélektani okokból nem lehet nem létezőnek tekinteni. Az egyetlen járható út az marad, ha a különböző hitvallású keresztények a maguk sajátos történelmi helyzetéből és teológiai hagyományaiból indulnak ki, és közös imádsággal és tanúságtétellel összekötött párbeszédben keresik Krisztus egyházának egységét. 

Az egység helyreállításának 3 lehetséges módja merült fel: 

1. Egyházak szövetsége. Mindenki autonóm marad, csak az eredményes együttműködés érdekében alkotnak bizonyos laza szerkezetet.
2. Egyházak közösségi kapcsolata egymás között. Kölcsönösen elismerik egymást egyházi mivoltukban, olyan értelemben, hogy önálló szervezetük megmaradna, de kölcsönösen elfogadnák egymás híveit és papi szolgálatát. 
3. Korporatív egység: valódi és teljes testületi egység. Nem központi egyházkormányzati szerv merev egyformasága, hanem az élő test sajátosan sokrétű szerves egysége. Ennek az egyháztestnek teljes jogú tagja volna minden Krisztus-hívő. Hitvallása, szentségei, papi szolgálata közös volna. 

Az EÖT csak a 3. variációt tartotta, tartja kielégítőnek. Az ökumenikus mozgalom célja az, hogy ezt az egységet állítsa helyre. A feladat azonban meghaladja az emberi erőket: végső soron Isten ajándéka és nem emberi szervezés eredménye, hiszen csak akkor lesz valódi és hiteles az egyetértés, hogy ha a lényeges egyházi alkotóelemekkel kapcsolatos megegyezés az egyház mivoltához és a megváltás misztériumához fűződő belső kapcsolat megértéséből és elfogadásából ered. Ehhez azonban a Lélek megvilágosító kegyelme szükséges. 

Az egyház katolikus és protestáns szemlélete 

A katolikus szemléletben az egyház történeti folytonossága a döntő: Krisztus igaz egyháza az az apostoli egyház, amely a püspökök apostoli utódlásának folytonosságában ma is fönnáll minden lényeges alkotóelemével együtt. A protestáns szemlélet viszont, minden történeti folytonosságtól és intézményes formától függetlenül, Isten szavának és a személyes hitnek a hitből való megigazulásnak az elsőbbségét hangsúlyozza, és ma is ezt tekinti Krisztus egyháza kritériumának. 

Az EÖT megegyezett abban, hogy az egyház Isten ajándéka az ember üdvözítésére. Egységének kérdése nem merőben szervezeti kérdés. Magának a krisztusi üdvösségnek helyes megértéséről és hiteles közvetítéséről van szó. 

Krisztus az egyház egységének forrása és központja 

1952-ben, Lundban új nézőpontot találtak: az előző konferenciákon alkalmazott ún. összehasonlító egyháztani módszert az egyház krisztocentrikus szemléletével kell helyettesíteni: „ha igyekszünk közelebb jutni Krisztushoz, egymáshoz is közelebb jutunk.” Az egyháznak ugyanis nincs Krisztus független, önálló léte, teljes mivoltában Krisztusból él és Krisztushoz tartozik. 

Ökumenikus paradoxon, dinamikus egység 

„Azt mondjuk, hogy egyek vagyunk Krisztusban, de ugyanakkor nem tudjuk megmutatni, hogy egyek vagyunk testében, az egyházban” 

A paradoxon feloldására az első kísérletként az egyik klasszikus keresztény kötőszót alkalmazták: „már …, de még nem …” (Másik klasszikus a „nemcsak …, hanem … is”, pl. Krisztus nemcsak ember, hanem Isten is). Egységünk megvalósult Krisztusban, de az egyház emberi közösségében még nem. Azonban Krisztus szándéka egy, szent egyház volt: már itt a Földön, s nemcsak majd Isten örökkévaló országában. Megkísérelhetjük a simul iustus et peccator elvet alkalmazni, ahol az ember hit által Krisztusban már igaz, de mint ember önmagában még továbbra is bűnös. Amikor ez felvetődött, miszerint az egyház is csak akkor lesz teljesen egy és szent, amikor beteljesül benne Isten országa, az ortodoxok – és a katolikusok – kezdettől nem tudták elfogadni: mivel úgy gondolják, a megigazult emberben csak a bűnre való hajlam marad meg. Azonban az egyházi megosztottságnak ráadásul nem is csak bűnös okai vannak (hanem kulturális, társadalmi okai is.) S amúgy is furcsa lenne elválasztani az egyház egységét attól a konkrét emberi közösségtől, melyben testet ölt. Azaz magyarul: egységének és megosztottságának együttes ténye csak azt jelenti, hogy Krisztusban való egységét nem éli meg az azonos hitvallás és szentségi élet teljes apostoli közösségében. 

Helyi és egyetemes közösség Krisztusban 

1961-ben az EÖT meglátta a helyi közösségnek teológiai értelmét és jelentőségét az egyházi egység kérdésében, röviden: Az egyház Isten akarta és Isten adta egysége a helyi közösségben lesz láthatóvá ezen a világon. Az emberi közösséget pedig az Istennel való közösség teremti meg, ami Isten ajándéka. Ezt az isteni ajándékot teszik láthatóvá az egyazon helyen élő keresztények, ha Krisztus híveinek testvéri egységét alkotják, „egymás iránt teljes elkötelezettséggel”, ami azt jelenti: ugyanazt az apostoli hitet vallják, ugyanazt az evangéliumot hirdetik, egyek az eukarisztikus kenyértörésben és az imádságban, testületi életüket közös tanúságtételben és testvéri szolgálatban élik. A helyi közösségek, éppen krisztusi Isten-közösségük miatt természetüknél fogva nyíltak a többi egyházi közösség felé és közösségben élnek minden idők és népek keresztény egyházaival. 

Tehát lényegében a New Delhi megállapítás az, hogy az egyház egysége akkor válik valóra, ha a Krisztusban egységes helyi közösségek teljes elkötelezettséget vállalnak egymás iránt, és egynek vallják magukat az egyetemes egyházzal. 

(1963, Montreal:) Azonban fontos, hogy a helyi közösség önmagában valódi és hiteles kifejezése az egyetemes egyháznak: az egyetemes egyház benne mint isteni és emberi életközösségben jelen van és valóra válik, főleg akkor, amikor a közösség egybegyűlve hallgatja Isten igéjét és közösen ünneplik Krisztus eukarisztikus áldozatát. 

Az egyház zsinati és apostoli szervezet 

Az EÖT számára nyilvánvalóvá vált, hogy az egyetemesség követelménye gyakorlati következményekkel is jár: együttes cselekvésre hív. Kérdés, hogy ennek milyen formát lehet adni. A két fontos fogalom ezzel kapcsolatban: a zsinati és az apostoli. Egy egyetemes zsinat, mely a kereszténység megújulása érdekében biztosítani tudná az egyházak nyílt és készséges együttműködését, valóban kifejezhetné Krisztus egyházának katolikus egységét. Azonban nem lehet szó zsinatról és zsinati szervezetről, hacsak nem tisztázzuk, hogy milyen követelményeket támaszt az egyház apostoli mivolta minden szervezeti forma elé. A Szentszék és az EÖT közös teológiai bizottságban vizsgálta ezt a kérdést. A következőket állapították meg (melyből sokat az EÖT közgyűlése is elfogadott): Az apostoliság lényegében azt jelenti, hogy az egyház eredetében és fönnállásában teljesen a Jézus által kiválasztott tizenkét tanítványtól függ, akiket Lukács szerint apostoloknak nevezett és rájuk van utalva. Az apostolok ugyanis, mint a jézusi esemény szemtanúi és Jézus első hívei, először részesültek a hit és a megváltás kegyelmében. De Jézus nemcsak kegyelmét adta nekik, hanem küldetést is adott a kegyelem közvetítésére. Ez rendkívül fontos tény, mert az egyház Jézus Lelke által nemcsak hitüket, hanem küldetésüket is örökli. Az apostolok hite itt az egész apostoli hagyományt jelenti, a krisztusi tanításról és megváltásról szóló igehirdetést (kérügma) éppúgy, mint az annak nyomán születő egyházi életet: a keresztség és eukarisztia, a testvéri szeretet, tanúságtétel és szolgálat gyakorlatában kialakuló egyházi közösséget. Az egyház azért apostoli, mert küldetésének értelmében, a Szentlélek erejével megőrzi, és nemzedékről nemzedékre továbbadja ezt a hagyományt. E hagyomány megőrzése az egyház krisztusi hitelességének a kritériuma. 

Ki felelős az apostoli hagyomány megőrzéséért és továbbadásáért? Tény az, hogy az apostoli iratok tanúsága szerint a küldetés örökösei és a hagyomány közvetítői nem hiányoztak: a keresztény közösségekben mindenütt ott voltak ezek a zsidó vagy görög szóhasználat szerint presbyteros vagy episcopos névvel jelölt felelős vezetők, akiket az apostolok jelöltek ki, vagy legalábbis ők ismertek el. 

Az apostoli időkben még nem beszélhetünk kialakult szervezetről, a püspöknek mint egyházi főelöljárónak a sajátos hivatala az EÖT és a katolikus egyház szerint is hamarosan az apostoli idők után alakult ki. Az ortodox és katolikus álláspont szerint a püspöki hivatalnak ezen a második század végén kialakult formáján nem lehet változtatni. (Az újszövetségi kánont is ebben az időben határozták meg, mely szintén végérvényes döntésnek tekintendő.) Ezt azonban az EÖT nem tudta elfogadni, mindenesetre azt megállapították, hogy a püspöki hivatal az egész egyház apostoli utódlásának kitűnő jele, s ezért buzdították az egyházakat, hogy ahol hiányzik ez a jel, ott törekedjenek helyreállítására. De véleményük mégiscsak az, hogy a Szentlélek a püspöki utódlás láncolatán kívül is, akár a püspöki hivatalt pótló presbiteri testület által, akár a hivatalos szolgálattól független karizmatikus ajándékával is megőrizheti az apostoli hagyományt, és biztosíthatja hiteles továbbadását. 

A katolikus álláspont szerint egyfelől a püspöki utódlás a biztosítéka az apostoli hagyomány fenntartásának. Következik-e ebből, hogy a katolikus egyház érvénytelennek tartja a lelkészi szolgálatot azokban az egyházakban, ahol hiányzik az apostoli szolgálat püspöki utódlása? Korántsem, hiszen Isten Lelke nincs megkötve az egyházi intézmények által. A II. vatikáni zsinat is elismeri, hogy a r.k. egyháztól különvált egyházakat Krisztus Lelke felhasználja az üdvösség eszközéül. S mivel az egyházak főleg a lelkészi szolgálat, az igehirdetés és a szentségek kiszolgáltatása által eszközei az üdvösségnek, ez nem jelent mást, minthogy lelkészi szolgálatuk nem gyümölcstelen. Ám noha nem vonható kétségbe, hogy a Szentlélek működése nincs szükségképpen emberi formákhoz kötve, mégis rendes körülmények közt a püspökök apostoli utódlása az az intézményes forma, amely az egyház apostoli hagyományt őrző apostoli mivoltának hiteles jele és biztosítéka. Valójában ez az una sancta catholica összetartó szerve. Ezért az ökumenikus dialógus egyik elsőrendű célja ma az, hogy egyetértésre segítse az egyházakat az apostoli utódlásnak és a papi szolgálat kölcsönös elismerésének ettől az utódlástól függő kérdésében, tehát eljussunk a „rendezett továbbadás” egységet teremtő erejének felismerésére és elfogadására. 

A római katolikus egyház és az ökumenizmus 

A Szentszék már jóval az ökumenikus mozgalom megindulása előtt bizalmatlanul tekintett minden olyan társulásra, ahol az egység keresésének szándékával katolikusok nem katolikusokkal keveredtek. A bizalmatlanság oka az volt, hogy az egyházi vezetők az ilyen társulásokban a vallási közömbösség és tanításbeli relativizmus veszélyét látták. Az aggodalom lényege az volt, hogy az emberek még sohasem keresték a társadalmi és politikai egységet, mint akkoriban, s ez a fajta keresés tapasztalható volt vallási téren is. Ugyanakkor – a pápai enciklika szerint – az egység keresői az emberiség olyasfajta lelki közösségéről és testvéri egységéről beszélnek, ami elvonatkoztat mindennemű vallási tanítástól. Ez pedig vallási közömbösségre, vallástalanságra, sőt istentagadásra vezet. További aggodalom volt azzal kapcsolatban, ha a hit tanításának elemei között megkülönböztetnek alapvetőket és nem alapvetőket. Ez a tilalom lényegében a II. vatikáni zsinatig megmaradt. 

A tartózkodás mellett volt egy másik irányzat is, a „hazahívás”. Ennek kevéssé ismert, de elég tipikus jele, hogy IX. Pius pápa az I. vatikáni zsinat megnyitása előtt kötelességének érezte, hogy visszatérésre szólítsa föl a római egyháztól elváltan élő keresztényeket, és meghívja őket a zsinatra. Azonban aki olvassa a levelet, mindjárt föltűnik mindkét irat tekintélyi hangja és erősen jogi természetű érvelése: az egyház főpásztora, apostoli tekintélyére és előjogaira hivatkozva visszahívja Krisztus nyájának egységébe az elszakadtakat. Ez a „hazahívás” érthetően pusztába kiáltó szó maradt: a kor is liberális antiklerikális szemléletű volt, másrészt nem is igen lehetett észrevenni a pápai felhívásban a megbékélést kereső jó pásztor hangját. 

Az ellenkező előjelű irányzat sem hiányzott azonban. Már a századforduló pápája is – bár egyházról vallott felfogása még az ellenreformációs szemléletet tükrözi – hangjában már az egyetértés keresését hallani, az egyházak hagyományos értékeinek kölcsönös megbecsülésére buzdít. Később sem szűnt meg a kritika az ökumenikus mozgalommal szemben, azonban ez jót is tett neki: az ökumenizmus hívei alaposabban kezdték tanulmányozni az egyház természetét. 

Az ökumenizmus teljes elismeréséhez nagyrészt az vezetett, hogy lassanként kezdte a r.k. egyház felismerni az EÖT fokozatosan fejlődő alkotmányában a keresztény hitnek azokat az alapvető elmeit, melyeket addig a liberális protestáns teológiában hiányoltak. Gondoljunk arra, hogy a Szentháromság megvallása minden kétséget kizáróan csak az EÖT harmadik közgyűlésén, 1961-ben történt meg. A teljes elismerés csak a II. vatikáni zsinaton történt meg. XXIII. János pápa már a zsinatot meghirdető enciklikáját is ökumenikus hangnemben fogalmazza: reméli, hogy „barátságos meghívás lesz azok részére, akik az Apostoli Szentszéktől elváltan élnek, hogy keressék és találják meg az egységet, amelyért Krisztus olyan bensőségesen könyörgött mennyei Atyjához”. Ez a meghívás már nem maradt visszhang nélkül: a különböző hitvallású egyházak elküldték megfigyelőiket a zsinatra, ráadásul világszerte hivők és hitetlenek körében rokonszenvet és érdeklődést váltott ki a zsinat iránt. 

A pápa megalakította Keresztény Egység Titkárságát, mely a zsinat ökumenikus dekrétumát (is) kidolgozta. Az új hangra az EÖT is reagált. Az 1961-es közgyűlésre 5 katolikus megfigyelőt hívott meg, innentől kezdve mindig van katolikus megfigyelő mind a központi bizottság, mind a hitbeli egység konferenciáin. Konkrét kérdésekre állítottak föl vegyes bizottságot, de 1968-ban (a negyedik közgyűlésen) a hitbeli egység bizottságába beválasztottak tagként 9 katolikust. 

Miért nem lett mégsem az EÖT tagja a római egyház? Sajnos még ma is olvasni olyan (protestáns) véleményt, hogy azért nem, mert mást gondol az ökumenizmusról a katolikus egyház és mást az EÖT. Ezzel kapcsolatban két tényt szeretnék megemlíteni: 1968-ban (EÖT negyedik közgyűlés, Uppsala), amikor a főtitkár felolvasta VI. Pál pápa köszöntő levelét, a résztvevők felállva, tapssal fejezték ki tetszésüket és köszönetüket. Akkor mindenki úgy érezte (beleértve Békés Gellértet), hogy itt az idő: a katolikus egyház az EÖT tagja lesz. Nem lett. Pedig (itt a másik tény): a Szentszék uppsalai szóvivője elmondta: dogmatikai szempontból nincs akadálya annak, hogy a római egyház belépjen az EÖT tagjai közé, hiszen a zsinat elfogadta az ökumenikus dialógusnak az egyenlőségi elv alapján folyó jogosultságát. Ráadásul Róma távolmaradása azt a veszélyt rejtené magában, hogy két ökumenikus mozgalom alakul ki. A gyakorlati nehézségek azok, amelyeket nehéz megoldani. A katolikus egyház a megkeresztelteknek több mint a felét számlálja tagjai között. Kérdés, hogy egy számban és elterjedtségben ilyen nagy egyházat hogy lehet integrálni anélkül, hogy jelentősége csökkenne, vagy akaratlanul is elnyomná a többi egyházat. Erre megoldás lehetne az EÖT átszervezése, de az még várat magára. (Az átszervezés oly módon valósulhatna meg, hogy 2 szintre osztják a tanácsot. Az „alsóházat” a helyi egyházak tanácsa alkotná, katolikus részről egy-egy ország püspöki karának képviselőivel, míg a „felsőház” a különböző hitvallású egyházak világszövetségeinek (familiae confessionales) képviselőiből állna. Eszerint a Szentszéknek az ortodox szinódus, az anglikán világközösség, a lutheránus, kálvinista és a többi protestáns világszövetség (melyek egyébként még kialakulóban vannak) volnának társai a tanácsban.)

Mindenesetre 1968-tól kezdve a Római Katolikus Egyház tevékenyen részt vett az EÖT munkájában, így az 1982-ben Limában elfogadott BEM (Baptism, Eucharist, Ministry) néven dokumentum megalkotásában. 

Erről a dokumentumról lesz még pár szó, mindenesetre általánosságban érdemes megjegyezni a következőket. Az ökumenikus munka dokumentumai úgynevezett „konvergencia-iratok”. Céljuk az, hogy amennyiben egy-egy kérdésben az egyházak álláspontja megegyezik, csak megfogalmazásuk más, közös megfogalmazást találjon, másrészt a vitatott kérdésekben leírjon egy olyan állásfoglalást, mely amennyire lehet közelíti egymáshoz a különböző véleményeket, és kijelöli a további dialógus tárgyát és irányát. 

A magyar keresztények párbeszéde 

A magyar keresztények párbeszéde is elindult a II. vatikáni zsinat után (nyugaton), ezzel a jelszóval: „azt keressük, ami összeköt, s nem azt, ami szétválaszt.” Ennek egy eredményét szeretném megemlíteni. 1967 Vízkeresztjén összeült Stuttgartban a külföldi magyar katolikus és evangélikus Ökumenikus Bizottság, ahol a református egyház képviseletében megfigyelőként Szekeres László karlsruhei lelkész vett részt. Ez a bizottság zárónyilatkozatában többek között a következőket mondta:  

„Szakadásunk fájdalmas jelének ismertük föl, hogy Krisztus magyar híveit még megnevezésük is elkülöníti egymástól: ez egyik részük kereszténynek, a másik keresztyénnek nevezi magát. Ezzel a kettősséggel a világ összes nyelvében egyedülálló megkülönböztetés honosodott meg nálunk, amelynek felekezeti kiélezése az egység keresésének csak ártalmára lehet. Megállapítottuk ugyanis, hogy csupán nyelvi természetű jelenséggel állunk szemben. A két szó ugyanannak a bibliai szónak (Christianus) megfelelő régebbi és újabb kiejtési módja – az ApCsel 11,26 szerint először Antiochiában nevezték így Krisztus tanítványait. Kérjük tehát híveinket, hogy addig is, amíg az egységes szóhasználat ki nem alakul, ne használják a két szót a felekezeti megkülönböztetés értelmében. Az a szándékunk, hogy a magunk részéről mi is felhasználunk minden rendelkezésünkre álló eszközt (sajtó, hitoktatás, megbeszélések, stb.), hogy a kérdés nyelvészeti részét minél szélesebb körben megismertessük, és az egységes mai szóhasználatot elősegítsük. Krisztusban való összetartozásunk új felismerését ne hagyjuk a szóhasználat sajnálatos kettősségével elhomályosítani! 

Örömmel tapasztaltuk megbeszélésünkön, hogy a Miatyánk és az Apostoli Hitvallás magyar szövegében javarészt csak jelentéktelen stílusbeli eltérések vannak. Ezen szövegek összeegyeztetése tehát könnyű feladat volna. […]” – a 80-as évek közepére megszületetett a két közös szöveg, a magyar katolikus egyház pedig hivatalossá is tette az új szövegeket a régiek helyett. Sajnos ökumenikus bibliafordítás még nem készült. – „ […] Hittankönyveink és kátéink révén az egyik egyház tanításáról vagy történeti megnyilvánulásairól olyan téves ismeretek kerültek a másik egyház köztudatába, amelyek egyházainkat hamis okok alapján egymástól eltávolították. Szándékunk tehát, hogy az illetékes szerveknek ajánljuk hittankönyveink kölcsönös felülvizsgálatát.” 

1971-ben a svájci Sionban már szélesebb körű találkozó volt: katolikus, evangélikus és református előadókkal, a zürichi főrabbival, jogászokkal, szociológusokkal, sőt Pilinszky János is szerepelt más művészekkel együtt. A zárónyilatkozatban a találkozó résztvevői többek között állást foglalnak a további közös munka, az ökumenikus fordítások (Hitvallás, Miatyánk, Biblia) és ismét a „keresztény” megjelölés általános használata mellett.  

A kimondottan magyar ökumenikus munka tovább folytatódott. 1990-ben a rendszerváltás újabb kihívások elé állította a magyar kereszténységet, főleg társadalmi szempontból, így ez a téma lett a magyar ökumenikus találkozók fő témája. 

ÖKUMENIKUS DIALÓGUS 

Az ökumenizmus krisztológiai gyökere 

Már volt róla szó, hogy az egységet Krisztus közelében keressük: ha Hozzá közelebb jutunk, egymáshoz is közelebb kerülünk. A hagyományos gondolkodás természetesnek tekintette, hogy Krisztus-hitünk a történeti Jézusban gyökerezik. Azonban tudnunk kell, hogy a jézusi szavak és tetteket, illetve az ezeket rögzítő irodalmi műveket az első keresztény közösségek nem úgy értették, mint múltbéli eseményeket rögzítő történeti elbeszéléseket, hanem mint a már megvalósult üdvösségnek a jelenlévőkhöz szóló örömhírét, euangeliont, amely az üdvösség jelenben való közlése, sőt az üdvösségben történő jelen részesedés. Nem az egykor élt Mester tanítását és csodáit ismételgették, hanem úgy fogadták és élték át a múlt szavait és tettei, mint a keresztre feszített és föltámadt jézus, a dicsőséges Krisztus jelenben üdvözítő cselekvését. Jézus szavai és tettei, amint már húsvét előtt, húsvét után is Isten hitére és szeretetére indították hallgatóit, s ez a hit és szeretet megigazulttá tette őket, és részesítette az üdvösség kegyelmében. 

A hit Krisztusa nem más, mint az evangéliumok Jézusa: a keresztre feszített Messiást Isten föltámasztja, Jézus személyében és áldozatában Isten új és örök szövetséget köt az emberrel és egyetemes érvénnyel megnyitja minden teremtményének a messiási üdvösség útját. Jézusban megvalósult az üdvösség, a Szentlélek üdvözítő ereje már jelen van a világban, működik az egyházi közösségben és a hívek lelkében. Az evangéliumok erről a Messiásról és erről a messiási üdvösségről: a hit Krisztusáról, s nem merőben a „történeti” Jézusról szólnak. Egyelőre maradjunk ennyiben, hiszen a krisztológia témaköre rengeteg kérdést vet föl, ezek meggondolására nem vállalkozhatom.  

A következőkben néhány konkrét témát tekintünk át, hogy lássuk, milyen utakat nyit meg a keresztények egysége felé az ökumenikus gondolkodás, ökumenikus szemlélet. 

Egyházi egység és apostoli hagyomány 

Mi a hit? Egyfelől keresztény mivoltunkat meghatározó személyi aktus, mely megigazulttá tesz és üdvözít, másrészt ennek az aktusnak az igazságtartalma. A hit, mint személyi aktus, csakis azért tesz megigazulttá, és azért üdvözít, mert válasz az Istennek Jézus Krisztus által hozzánk intézett szavára. Ennek a szónak isteni igazságtartalma van: az Isten embert üdvözítő szeretetéről szól, amely a krisztusi eseményben vált valóra. (Ennek hite teszi megigazulttá az embert, s ha ez a hit életté válik, ez üdvözíti.) 

Kérdés, hogy miképpen jut el hozzám ma ez az isteni szó. Nyilvánvalóan az egyházi igehirdetés által. De honnan tudom, hogy ez az igehirdetés valódi és hiteles? Kétségtelenül abból, hogy a Szentíráson alapul. Évszázadokon keresztül folyt a katolikus-protestáns vita arról, hogy kizárólag a Szentíráson (sola Scriptura sacra), vagy a szenthagyományon is. (A 2. helvét hitvallás ezt mondja: „elvetjük azokat az emberi hagyományokat, amelyeket jóllehet tetszetős elnevezésekkel ékesítenek fel, mintha isteni és apostoli hagyományok volnának, melyeket az apostolok élőszóval és mintegy apostoli férfiak, az őket felváltó püspökök keze által adtak át az egyháznak, mégis egybevetve a Szentírással, attól eltérnek és éppen ezzel az eltérésükkel árulják el, hogy semmi közük sincs az apostolokhoz.”).  Ma közösen vallhatjuk, hogy a kettő nem különböző, sőt egymással szembe állítható forrása az isteni kinyilatkoztatásnak. A forrás ugyanis egy: az apostoli hit és tanúságtétel. Az egyházi egység felé vezető úton döntő jelentőségű ez a megállapítás. A Szentírás nem más, mint az apostoli tanúságtétel írott dokumentuma, a szenthagyomány pedig ennek az írott igének az egyházi igehirdetésben folyamatosan élő tanúbizonysága. A kettő ugyanannak az egy valóságnak kettős megjelenési formája: a Szentírás az írott hagyomány, a hagyomány pedig a hirdetett írás. Az egy valóság azonban maga az isteni ige: a krisztusi esemény a maga teljes értelmében és az arról tett apostoli tanúság.  

A limai dokumentum – keresztség (B), eukarisztia (E), szolgálat (M) 

Az egy keresztség 

A keresztségről csak röviden annyit: a limai dokumentumhoz képest (melyet pl. a magyar református közösség „örömmel és helyesléssel fogadott”, és „saját hitének megnyilvánulását” ismerte fel benne) a katolikus hozzászólás néhány további teológiai és lelkipásztori meggondolásra hívja fel a figyelmet (pl. megszabadulás az áteredő bűntől, kitörölhetetlenség, eukarisztia vételére irányultság), de végül is elismeri, hogy a B tanításának „sok a rokon vonása” a katolikus tanítással, s „máris konszenzusra érett”. 

A mi szempontunkból azt szeretném nagyon hangsúlyozni, hogy a keresztség egy. A különböző keresztény felekezetek elismerik egymás keresztelését, s eleve nem lehet valakit reformátusnak vagy katolikusnak keresztelni. A katolikus keresztelési szertartás ugyan tartalmaz még más elemeket (pl. kereszttel megkenés), de református rend szerint megkeresztelt embert katolizálása esetén sem keresztelnek meg újra. (Legfeljebb a liturgia elmaradt elemeit megtartják.)  

Az eukarisztikus közösség keresése – ige és szentség 

Először a heidelbergi kátéból: „Az úrvacsora nekünk arról tesz bizonyságot, hogy minden bűneink teljességgel megbocsáttatnak Krisztus amaz egy áldozatáért, melyet ő maga a keresztfán egyszer véghezvitt. Továbbá, hogy mi Szentlélek által Krisztusba oltatunk, ki most a maga valóságos testével a mennyekben, az Atyának jobbján van és azt akarja, hogy őt ott imádjuk. A misében pedig az taníttatik, hogy élők és holtak bűnei nem bocsáttatnak meg Krisztus kínszenvedéséért, ha misemondó papok által Krisztus azokért naponként is meg nem áldoztatik. Azonfelül az is taníttatik, hogy Krisztus teste szerint, igazán és testileg jelen van a kenyér és a bor színe alatt, és ennek okáért azokban kell őt imádni. Eszerint a mise alapjában véve nem más, mint megtagadása Jézus Krisztus egyetlenegy áldozatának és kínszenvedésének.” (Részemről örülök, hogy ebben a kiadásban nem szerepel az eddigieken kívül a misével kapcsolatban a „kárhozatos bálványimádás” kifejezés.) 

A református gyülekezetek egyértelműen vallják, hogy „az istentisztelet középpontja az élő Ige, Jézus Krisztus. Róla tesz tanúbizonyságot hallható és látható ige, az igehirdetés és a sákramentum egyaránt”. Ebben a hitvalló szövegben a verbum és sacramentum szoros összekapcsolásának alapvető hitbeli és istentiszteleti jelentősége van. A sokat hangoztatott megkülönböztetés a protestáns ecclesia verbi és a katolikus ecclesia sacramenti közt egyre inkább érvényét veszti, mióta a katolikus egyházban erős bibliai mozgalom alakult ki és a megújított liturgiában három év folyamán végigolvassuk az egész Szentírást. (A II. vatikáni zsinat igen komoly liturgikus reformot hozott. Ekkor vezették be a nemzeti nyelvű misézést a korábbi latin helyett, a hívek komolyabb részvételét több énekkel, a pap már nem háttal, hanem a néppel szemben misézik, tulajdonképpen körülveszik az oltárt. A liturgikus változások a liturgikus tér megváltoztatását is magukkal hozták: megszűnt a szentély elzártsága, csak a jobb láthatóság és hallhatóság kedvéért kap némi kiemelést, stb.) Szt. Ágoston az igét hallható szentségi jelnek (sacramentum audibile), a szentségi jelet látható igének (verbum visibile) nevezi. Azt tanítja, a kettő kölcsönösen hat egymásra és kiegészíti egymás hatását.  

Az E kapcsán a református hozzászólás (Theologiai Szemle 1986/4.) a következő megállapítást teszi: „az eukarisztiában Krisztus áldozatának az ajándékozása, elfogadása és feleletképpen a gyülekezet, illetve az egyház hálaáldozata egymástól elválaszthatatlan, de mégis megkülönböztetendő valóságok”. Ez ökumenikus szempontból igen jelentős, hiszen az eukarisztia áldozati mivoltáról szól. 

Az eukarisztiával kapcsolatban még egyetlen dolog. A fönti idézet is utal rá, de egyébként is szokták mondani, hogy „a miséken Jézus keresztáldozata ismétlődik meg minden alkalommal. Jézus keresztáldozatát megismételni nem lehet, mert az a történelem adott pontján lezajlott esemény.” Ez egy jogos kritika volna, ha a r.k. tanítás szerint Jézus keresztáldozatának fizikai megismétlődéséről lenne szó. Azonban a katolikus tanítás igazából nem is az áldozat megismétlődéséről, hanem – ahogy az az ökumenikus dialógusban ma már elfogadott – az áldozat szakramentális értelemben vett jelenlétéről szól. A pap tulajdonképpen nem is „átváltoztatja” a kenyeret (ostyát) és a bort, hanem megünnepli híveivel együtt Jézus megváltó áldozatát. A kenyér ezután pedig már „az élet kenyere”, a bor pedig „az üdvösség itala”. Az eukarisztiát viszont nem azért adta Jézus, hogy jelen legyen köztünk, hiszen annak sok egyéb formája van (az igében, lelkünkben, szegényekben, gyerekekben, stb.). Hanem annak lehetőségét teremti meg, hogy egyesüljünk áldozatával. 

Kiengesztelődés az egyházi szolgálat terén 

„Az Újszövetségben bizonyára nincs többé Krisztusnak olyan papsága, amilyen volt az Ószövetség népénél; azt a papságot külső kenet, szent öltözetek és sok-sok szertartás jellemezte, melyek mind Krisztusra utaltak. Ő azonban amikor eljött, mindezt betöltvén el is törölte. Ő ellenben megmarad egyedül papnak mindörökké (Zsid. 7:3.8). Hogy pedig az Ő méltóságából semmit le ne vonjunk, azért az egyházi szolgák közül senkinek sem adjuk meg a papi nevet. Mert maga a mi Urunk nem rendelt az Újszövetség egyházában semmiféle olyan papot sem, aki a felszentelő püspöktől hatalmat nyervén naponta megáldozza az ostyát, mint az Úr testét és vérét élőkért és holtakért, hanem csak olyanokat, akik tanítsanak és szolgáltassák ki a sakramentumokat.” (2HH/XVIII.) 

Az M alapvető szemléletében egyezik a II. vatikáni zsinat szemléletével. Krisztus papsága forrásjellegű, a maga nemében egyedülálló és páratlan szolgálata üdvösségünknek. Az Úr azonban részesíteni akarta híveit nemcsak az üdvösségben, hanem abból eredően Isten és ember szolgálatában is. Isten újszövetségi népe a keresztség által krisztusi szolgálatra felszentelt, s nemcsak általa megszentelt nép („Ti azonban választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet vagytok, Isten tulajdonba vett népe, hogy hirdessétek nagy tetteit annak, aki a sötétségből az ő csodálatos világosságára hívott el titeket” – 1Pt 2,9) 

Az evangéliumokból azonban tudjuk, hogy Krisztus tanítványai közül tizenkettőt különleges módon is kiválasztott és már történeti életében, de föltámadása után hangsúlyozottan is sajátos lelki hatalmat és küldetést adott nekik. („Jézus hozzájuk lépett, és így szólt: »Nekem adatott minden hatalom mennyen és földön. Menjetek el tehát, tegyetek tanítvánnyá minden népet, megkeresztelve őket az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek nevében, tanítva őket, hogy megtartsák mindazt, amit én parancsoltam nektek; és íme, én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig. «” – Mt 28,18-20)  

Kétségtelen, hogy az újszövetségi iratok sem a Tizenkettőt, sem más egyházi szolgálatot teljesítő keresztényt nem neveznek papnak. Ezzel kapcsolatban az M ezt mondja: „a felszentelt lelkészeket méltán nevezhetik papoknak, mert sajátos papi szolgálatot töltenek be azzal, hogy a hívek királyi és prófétai papságát az Ige és a sákramentumok által, közbenjáró imádságaik által és a közösség pásztori vezetése által erősítik és építik.”  

A református hozzászólás nagyra értékeli az egyházi szolgálat kérdésének „az egyetemes papság bibliai elvére” épülő előterjesztését. Ugyanakkor hiányolja a kálvini egyházalkotmányt, s óhajtja, hogy világosan kifejezésre jusson „a pásztori, presbiteri, tanítói és diákonusi zsinati-presbiteri rendszerben való gondolkodás” egyenjogúsága. 

A protestáns lelkészi szolgálattal kapcsolatos katolikus álláspontról már volt szó. 

Péteri tisztség és szolgálat az egyházban 

Nézzük meg, hogy katolikus szemszögből mit jelent a péteri tisztség, ill. hogyan illeszthető be az ökumenikus szemléletbe. 

Először is felhívnám a figyelmet a fejezet címére. Tisztség és szolgálat, s nem hatalom. 

Az egyház apostoli mivoltáról már volt szó, melynek fontos elme az apostoli hagyományt megőrző és biztosító feladat. Jézus apostolait felhatalmazta őket tulajdon küldetése folytatására, sőt, biztosítékot is adott nekik arra nézve, hogy feladatukat láthatatlan jelenléte, Lelkének ereje által „csalatkozhatatlanul” végre is tudják hajtani: „Íme, én veletek vagyok mindennap a világ végéig”. 

Sajátos értelemben áll ez Péterre, akinek maga Jézus adta a Kéfás, Szikla nevet (Mt 16, 18). Az egyház szikla alapja nyilvánvalóan Krisztus marad, de ennek az isteni erőnek, mely a történelem folyamán fenntartja az egyházat, Péter személyében látható jelét adja az Úr. János evangéliumának tanúsága szerint a megdicsőült Krisztus Péterre bízza tulajdon pásztori szolgálatát. Péter feladat, hogy gondját viselje Isten újszövetségi népének, jóllehet ez a nép Krisztus tulajdona, és láthatatlan pásztora továbbra is, mindörökre ő marad. (Jn 21,15-17 – „Legeltesd az én juhaimat!”) 

Az, hogy Péter különleges helyzetben volt Jézus tanítványai között, a Biblia alapján aligha cáfolható. Kérdés, hogy ez mennyiben jelent elsőbbséget (primatust), ill. hogy ennek az elsőbbségnek van-e folytatása. Az mindenestre elmondható, hogy az előbbi szentírási rész alapján Jézus egy sajátos péteri tisztséget alapított, melyben Pétert kiemelve, tanítványaitól függetlenül is egyéni küldetést adott. Ennek a péteri gondviselésnek egyébként ugyanúgy, mint általában az apostoli küldetésnek a feladata az, hogy megőrizze és biztosítsa az eredeti és hiteles apostoli hagyományt az egyházban.  

Kérdés, hogy az apostoli kor elmúltával létezik-e utódlás e feladat betöltésében. Tény, hogy hiányoznak azok a történeti adatok, melyek segítségével történetkritikailag lehetne az apostoli utódlás tényét bizonyítani. Az ok nyilvánvaló: az apostoli idők szemléletében, mely szerint a végső időhöz érkezett a történelem, fel sem merülhetett az apostoli utódlás kérdése, az első keresztény nemzedék még a közeli beteljesülés várakozásában élt. A kérdés csak akkor vetődhetett föl, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a krisztusi esemény az üdvösség történetének új és végső szakaszát indította el. Ezek ellenére vizsgáljuk meg, hogy a rendelkezésre álló történeti adatok és teológiai megfontolások alapján hogyan próbálhatjuk igazolni az egyházi hivatal apostoli utódlásának tényét.  

A teológiai megfontolás nem más, minthogy Isten üdvözítő igazsága, kegyelme, szeretete Krisztus és a Szentlélek által valóságosan, hatékonyan és végleges érvénnyel jelen van az emberi történés folyamatában. Az ennek medret adó egyház apostoli hűségét, folytonosságát sajátosan a péteri tisztség is jelzi és biztosítja. Eddig a teológiai meggondolás. 

A történeti meggondolás. Mivel az evangéliumok Péter halála után íródtak, ezért világos, hogy a Péter utáni egyház tudatában volt Péter primátusának. Különben a római egyházi közösségnek éppen Péter és Pál ottani vértanúsága miatt (67. június 29.) sajátos tekintélye volt. Ignác, Antiochia püspöke a 2. század első éveiben úgy szólítja meg ezt az egyházat, mint „elöljárót a szeretet közösségében”. A levélből világos, hogy itt az egyházak szeretetközösségéről van szó, melyben a római egyháznak sajátos összetartó ereje van. Kelemen római püspök, Péter harmadik utódja Korintusban az idősebbek és fiatalabbak viszályában lépett közbe testvéri felelősségtudattól vezérelve, de bizonyos tekintéllyel, s teremtett békét a viszálykodók között. Iréneusz lyoni püspök a gnosztikus eretnekek ellen írt írásában azok titkos vallási hagyományaival szemben a keresztény tanítás hitelességének bizonyítékaként hivatkozik az apostoli hagyomány nyíltságára és szakadatlan folytonosságára, mely az apostoli alapítású egyházakban, főleg a római egyházban él tovább, hiszen ezt Péter és Pál alapította, s kettejük vértanúsága megerősítette, és mert püspökeinek utódlásával sértetlenül meg is őrizte. Ennyit a pápaság intézményének történelmi alapjairól. 

Ez a pápai primátus azonban a 2. vatikáni zsinat szerint is – a Biblia alapján – kollegiális jellegű, hiszen „az Úr rendelkezése alapján Szt. Péter és a többi apostol egyetlen apostoli kollégiumot alkot”. Ha az egyházat nemcsak a tér és idő korlátai között működő intézményként, hanem teljes történeti valóságában tekintjük, mint Isten zarándok népét, akkor nyilvánvaló, hogy ennek az egyháznak feje az élő Krisztus. Péternek, a látható, a világban élő egyház krisztusi helytartójának van utóda, mert meghalt, Krisztusnak nincs, mert feltámadt és él. Ám Krisztus azt akarta, hogy a történeti időben és társadalmi térben legyen az ő üdvözítő uralmának látható jele és hatékony pásztori szolgálata. 

Remélem, hogy mindez felveti annak lehetőségét, hogy a pápaság nem nélkülözi a bibliai alapot, hiszen nem más, mint Péter tisztségének és szolgálatának jelenléte és folyamatos működése az egyházban. S ha szerepeltek is kialakulásában és megjelenésében történeti okok, ezek nem perdöntőek. Inkább csak kulturális körülményeit teremtették meg a péteri tisztség kialakulásának. Ebben az összefüggésben talán remélhető az is, hogy a csalhatatlanság dogmája, mely egy 1991-es protestáns tanulmányi anyag szerint „áthidalhatatlan szakadékot” támaszt a római egyház és a többi felekezet között, mégsem lesz áthidalhatatlan, hiszen mindez végül is az evangélium csalhatatlanságának ügyét szolgálja. (A csalhatatlanság dogmája lényegében azt jelenti, hogy ,,A római Pápa, a püspöki kollégium feje hivatalból rendelkezik a tévedhetetlenséggel, amikor mint az összes Krisztus-hívô legfôbb pásztora és tanítója, aki megerôsíti testvéreit a hitben, hit vagy erkölcs kérdésében végérvényes tételt hirdet ki (...). Az Egyháznak ígért tévedhetetlenség megvan a püspökök testületében is, amikor Péter utódával együtt gyakorolja a legfôbb Tanítóhivatalt'', fôként egyetemes zsinaton.)

Keresztények újra felfedezik Máriát 

Barth Károly 1966-ban, bár a zsinaton egészségi állapota miatt nem tudott részt venni, meglátogatta VI. Pál pápát. Később beszámol egy írásában erről a találkozóról, s benne ökumenikus szellemben, de némi kritikai éllel kifejti a katolikus mariológiára vonatkozó álláspontját. Teljesen egyetért azzal, hogy Máriát az efezusi zsinat óta (431) hivatalosan is „Isten anyja” (Theotokos) címmel illeti és így vallja meg az egyház (ez a kifejezés – istenszülő – a 2. helvét hitvallásban is szerepel). Szerinte ez a cím „jelentős, jogos és szükséges, mint a krisztológiai dogma kiegészítő kifejezése”, mert tömören kimondja, Jézus Krisztus, aki anyától születik, egyfelől mint ember valóságos tagja az emberiségnek, másfelől mint Isten, Mária gyermeke valóban az Isten fia. Ehhez a lényegében krisztológiai hitvalláshoz – Barth szerint is – szorosan hozzátartozik Mária szűzi anyasága: az, hogy Jézus Krisztus anyja lett, Isten szuverén tette, isteni csoda. Barth azonban haladéktalanul hozzáfűzi, hogy ebből a krisztológiai hitvallásból az idők folyamán kibontakozó mariológiai fejtegetések és tanítások „egészségtelen kinövései” a teológiai gondolkodásnak. Érdekes, hogy a II. helvét hitvallás is Máriát mint „mindenkor Szüzet” említi, amihez dr. Erdős József a következő megjegyzést fűzi: „[…] a II. Helvét Hitvallás – elég meggondolatlanul – XI. fejezetében átveszi a nem biblikus középkori kifejezést és „mindenkor szűz” Máriáról beszél. Ezen a ponton a Szentírás alapján korrekcióra szorul.” 

A következőkben megkíséreljük felvázolni egy alakulóban lévő ökumenikus mariológia jellegzetességeit. Azt, hogy szükséges ezt a témát az ökumenikus dialógusba bevenni egyfelől indokolja az ortodox egyházak rendkívül határozott ragaszkodása az ő Máriával kapcsolatos hagyományaik nélkülözhetetlen fontosságához, másfelől pedig talán az a nem ritkán előforduló szemlélet, mely a Mária-dogmákban a római katolikus egyház alapvető eltévelyedését jelző, sőt betetőző hittételeket lát. (Itt főleg kettőre kell gondolni. Az első a Szeplőtelen Fogantatás dogmája: „A Boldogságos Szűz Máriát fogantatásának első pillanatában a mindenható Isten egyedülálló kegyelme és kiváltsága Jézus Krisztusnak, az emberi nem Megváltójának érdemeire való tekintettel az eredeti bűnnek minden szeplőjétől érintetlenül megóvta.”. A másik pedig a Mennybevétel: „Végül a szeplőtelen Szüzet – az áteredő bűnnek minden szennyétől épségben megőrzötten – földi életének végén testestül-lelkestül fölvette Isten a mennyei dicsőségbe. Fölmagasztalta, a mindenség királynéjává tette őt az Úr, hogy tökéletesebben hasonuljon Fiához, az uralkodók Urához, a bűn és a halál legyőzőjéhez.”) 

A legmarkánsabb ellenvélemények szerint a katolikus Mária-tisztelet „teljesen érthetetlen protestáns ember számára”; evangélikus hívő „Mária nélkül is Urának tudja vallani Krisztust, és testvért tud látni minden keresztényben”; Mária nem is volt Krisztus tanítványa; a Mária-tiszteletben Isis istennő kultuszának keresztény változatát lehet felfedezni. 

Az anglikán kritika jóval kedvezőbb: leginkább azt hangsúlyozza, hogy Krisztus az egyetlen közvetítő Isten és ember közt – ezt a gyökérigazságot semmiféle mariológiai tanítás sem homályosíthatja el. Ugyanakkor elismerik, hogy Mária istenanyai hivatása egyedülálló: erre az isteni kegyelem készítette elő, s a megváltó Krisztus kegyelme vezette be őt a mennyei dicsőségbe. Az egyházban Mária az életszentség, a hit és az engedelmesség eszményi példája marad. 

A Máriával kapcsolatos kritikákat 3 pontban lehet összesűríteni: 

1. A mariológia nem más, mint a bibliai elbeszéléseknek és az ezekben foglalt isteni kinyilatkoztatásnak merőben emberi továbbfejlesztése és kibontása. Benne babonaság, népi vallásosság keveredik, sőt Krisztus és Mária egy síkra helyezésére vezet, ami a bibliai hittől eltérő eretnekség. 
2. A mariológia iskolapéldája a Bibliától független, önállónak tekintett hagyományos egyházi tanításnak. Protestáns felfogás szerint a sola Scriptura elve nem zárja ki a hagyomány iránti tiszteletet és bizonyos egyházi tekintély elfogadását, de megköveteli, hogy a teológiai tanítást állandóan Isten szuverén igéjének mértékével mérjék, vagyis hogy hitelességének ez legyen a közvetlen kritériuma. (Ilyen alapon tiltakoznak főleg a lábjegyzetben említett két dogma ellen.) 
3. A mariológia nyilvánvaló példája annak a katolikus tanításnak is, hogy az ember képes együttműködni Istennel a maga és az embertársa üdvösségének megvalósításában. Barth Károly „végtelen minőségi különbséget” állapít meg Isten és az ember, az üdvözítő isteni tett és emberi elfogadása közt. „Isten anyja a r.k. teológiában eredeti elve, őstípusa és sűrített foglalata annak a teremtménynek, aki Isten megelőző kegyelme alapján együttműködik tulajdon üdvössége megvalósításában”. Gerhard Ebeling szemében Mária a természet és a kegyelem katolikus szintézisének tökéletes kifejezője, magának az egyháznak eszményi megvalósulása: Társmegváltó és Kegyelemközvetítő, pedig az egyetlen Megváltó és Közvetítő valójában maga Krisztus. 

Máriával kapcsolatban nem szabad elfelejtenünk, hogy a hagyományos protestáns teológia és hit mindenkor tisztelettel és elismeréssel szól Máriáról. (Luther 80 prédikációban szól róla, a Magnificathoz fűzött kommentárt katolikusok ma is haszonnal olvashatják.) 

Az evangélikusok a következő elvárásokat teszik a Mária-tisztelettel kapcsolatban: 

1. a keresztény imádságnak nem Máriára, hanem a Szentháromságra kell irányulnia 
2. hűségesen ragaszkodni kell a solus Christus elvhez, amelyből az következik, hogy Máriának „nincs üdvözítő jelentősége”.
3. Mária minden keresztény mintaképe, mert hallgatott Isten szavára és az ő engedelmes szolgálóleánya lett 
4. Mária a hit mintaképe és, mint Krisztus minden hívő tanúja, ő is jele az üdvözítő isteni irgalom megvalósulásának. 

Összefoglalva: „Mária szerepe a keresztény hitre vonatkozóan megvilágosító, de nem normatív: érthetővé teszi, de nem alapozza meg a keresztény egzisztenciát.” 

Ha a Bibliában keressük Mária alakját, a következőkre figyelhetünk föl: 

1. Mária jelenléte a húsvét utáni első keresztény közösségben (ApCsel 1,14) rendkívül fontos tény, mert azt bizonyítja, hogy Mária akkor már teljesen Jézus eszkatologikus családjához tartozott 
2. Ebben lelki fejlődés eredménye látható. Jézus ugyanis szembeállítja a lelki közösséget a testi rokonsággal. (Lk 8,19-21; Mt 12,46-50; Mk 3,31-35) 
3. Ezt a tényt megerősíti Mária jelenléte a kereszt alatt (Jn 19,25-27). Jézus ott a „szeretett tanítványt” Máriára, s Máriát a tanítványra bízza. A „szeretett tanítvány” volt a „jánosi közösségben” élő tanítványok eszményi mintaképe (de egyébként is melyik tanítványát ne szeretné Jézus). Ily módon a megváltás órájában Jézus megalkotja új eszkatologikus családját, amelynek lelki anyja Mária. 
4. A Szentlélek által történt szűzi fogantatásról Máté (1, 18-25) és Lukács (1, 26-38) világosan tanúságot tesznek. 

A korai keresztény iratokban még azt is megállapíthatjuk, hogy Máriáról soha nem önállóan, csakis Krisztussal kapcsolatban szólnak.  

Mára eljutottunk oda, hogy protestánsok megpróbálják megfogalmazni az alapjait egy Máriára vonatkozó ökumenikus párbeszédnek (W. Borowsky): 

1. közösen szintre helyezhetjük Mária bibliai alakját 
2. az eltérő vélemények szintjén az új mariológiai dogmák: ezekről ugyan eltér a protestánsok véleménye, de ez nem bontja meg az egyház egységét 
3. az ellenkező vélemények szintjén a Krisztussal párhuzamosan Máriának tulajdonított minden más kiváltság (kegyelemközvetítő, társmegváltó): ezeket úgy kellene kifejteni, hogy beleférjen a 2. pontba, így nem bontanák meg a hit egységét. (Hiszen katolikusoknak sem kötelező minden dogmát személyesen hinniük.) 

Egy másik kritériumrendszer: 

1. A mariológia nem a teológia önálló része, hiszen Mária jelentősége nem benne magában van, hanem a Fiára való vonatkozásában. 
2. Máriának helye van az igehirdetésben, erre Luther maga ad példát. Máriáról szólva dicsérnünk kell Istennek Jézus által végbevitt üdvözítő tettét. Ám ez a dicséret, s általában Mária tisztelete, nem vonhatja ki magát a teológia kritikai ellenőrzése alól, különben könnyen helytelen irányba terelődnék. 
3. A teológiai kritika nem lehet merőben negatív. Krisztus anyjának alakját ki kell szabadítani „mitikus mariológiai dzsungeléből”, és eredeti frissességében és szépségében kell a hívő nép elé állítani. 

Azzal, hogy egyáltalán Máriáról is elindult ökumenikus dialógus, megszületett a lehetősége annak, hogy mariológia többé ne legyen akadálya az egység keresésének. 

Természetesen a katolikus önkritika sem hiányzott. A lényege, hogy a mariológia rendeltetése nem lehet más, mint hogy történeti valóságában szemléltesse Krisztus misztériumát. Ahhoz, hogy a dialógus létrejöjjön, azokkal a kérdésekkel kell kezdeni, amelyekben egyetértünk, vissza kell térnünk a forrásokhoz, és nagyon fontos hogy tiszteletben tartsuk a hitigazságok rangsorát. 

Végül egy fontos változás. A korábbi per Mariam ad Jesum helyett, in Christo Maria: el kell ismerni Krisztus teljes elsőbbségét: Mária üdvtörténeti szerepét a Krisztushoz való viszonyában kell megérteni. 

Jézus áldott Anyja ne válasszon el minket egymástól, inkább kössön össze egymással! 

„Az egyházak egyesülése – reális lehetőség” 

1983-ban Karl Rahner és Heinrich Fries, két neves katolikus teológus jelentetett meg ezzel a címmel írást, melyben 8 tételben összefoglalják, mit tartanak feltétlenül szükségesnek ahhoz, hogy az egyházak egyesülése valóban megtörténjék. Az írást sokat vitatták, Ratzinger bíboros, a r.k. tanítóhivatal vezetője „teológiai akrobatamutatványnak” minősítette. Mindenesetre érdemes megnéznünk a nyolc tételt, hiszen előrevetítik: a keresztények egysége nem utópia. 

1. A kereszténység alapigazságai, amint azokat a Szentírás, az Apostoli Hitvallás és a Niceai és Konstantinápolyi Hitvallás kijelenti, a jövendő egy (egységes) egyház valamennyi részegyházát kötelezik.
2. Az első tételen túlmenően ez a hitre vonatkozó reális elv érvényesüljön: egyetlen részegyház sem vethet el határozottan és hitvallásszerűen valamely hittételt, amely egy másik részegyházban kötelező erejű dogma. Máskülönben, az első tételen túlmenően, egyetlen részegyház sincs kötelezve arra, hogy amit egy másik részegyház kifejezetten és pozitívan dogmának vall, azt magára nézve is kötelezőnek fogadja el. Ezt egy jövőben várható további megegyezésre kell bízni. Ez különösen a római egyház hiteles, de nem definiált tanításbeli nyilatkozataira érvényes. Ezt főleg etikai kérdésekben kell figyelembe venni. Ezen elv alkalmazásával csak az történnék, amit ma saját tagjaival szemben valamennyi egyház gyakorol.
3. Jézus Krisztusnak ebben az egyházában, amelyet az egymással egyesülő egyházak alkotnak, regionális részegyházak léteznek, s ezek eddigi struktúrájukat messzemenően megtarthatják. Ezek a részegyházak ugyanazon a területen továbbra is fennállhatnak annál is inkább, mivel a katolikus egyháztan szerint és a római egyház gyakorlatában, mint például Palesztinában, ez nem lehetetlen.
4. 1. Valamennyi részegyház elismeri a római pápa Péter-szolgálatának értelmét és jogát, mint az egyház igazságban és szeretetben megvalósuló egységének biztosítékát. 
   2. A pápa a maga részéről kifejezetten kötelezi magát arra, hogy a részegyházaknak a fentivel összeegyeztethető önállóságát elismer, és tiszteletben tartja. Kijelenti (iure humano), hogy az I. vatikáni zsinat által kimondott, a katolikus elvek alapján őt megillető legfelsőbb tanítói tekintélyt (ex cathedra) oly módon gyakorolja, hogy az jogilag és tárgyszerűen az egész egyház egyetemes zsinatának megfeleljen ugyanúgy, ahogy az eddigi ex cathedra döntések is az egész katolikus püspöki testület egyetértésével és velük érintkezésben történtek.
5. Ősi hagyomány szerint valamennyi részegyház nagyobb tagozatának élén püspök áll. Ezekben a részegyházakban nem szükséges, hogy a püspökválasztás a Római Katolikus Egyházban jelenleg rendes körülmények közt érvényes módon történjék (az új római egyházjog is ismer másmódokat, mint a pápa által történő kiválasztást).
6. A részegyházak életük minden vonatkozásában értékeik kölcsönös kicserélésében élnek úgy, hogy a korábban szétvált egyházak eddigi története és tapasztalata a többi részegyház életére is hatással legyen.
7. Anélkül, hogy az egymástól elszakadt részegyházakban jelenleg fennálló egyházi hivatal iránt egy másik egyház előítélettel volna, valamennyi részegyház kötelezi magát, hogy mostantól fogva imádsággal és kézfeltétellel úgy végzi az ordinációt, hogy annak elismerése semmiféle nehézséget se okozzon a Római Katolikus Egyháznak.
8. Az egyes részegyházakban közösség áll fenn az igehirdetésben és az oltárnál folyó istentiszteletben.

Végső soron valamennyi tétel ezt a legutolsót szolgálja, de önmagában is ad feladatot. 

Ha megnézzük a nyolc tételt, láthatjuk, hogy a megoldás, a problémák, feloldása, közösségünk teljessé tétele, ha nincs is közel, de nem megoldhatatlan, és ami a legfontosabb: nem csak magunkra számíthatunk benne. 

Ezért végül a Katolikus Egyház Katekizmusából szeretném felidézni, hogy melyek azok közvetlen, időszerű ökumenikus feladatok, melyek saját híveinek kötelességéül ró, de amelyek talán mindannyiunknak szólhatnak: „az Egyház állandó megújulása, a hivatásához egyre nagyobb hűségben. Ez a megújulás az egység felé vezető mozgalom rúgója; a szív megtérése „hogy tisztábban éljünk az evangélium szerint”, mert a tagok Krisztus ajándékával szembeni hűtlensége okozza a megosztottságot; a közös imádság, mert »a szívbeli megtérést és életszentséget, valamint a keresztények egységéért mondott magán- és nyilvános könyörgéseket mintegy az ökumenikus mozgalom lelkének kell tekinteni; jogosan nevezhető ez lelki ökumenizmusnak is«; egymás kölcsönös testvéri megismerése; a hívek és különösen a papok ökumenikus képzése; a teológusok közti párbeszéd és a különböző keresztény egyházak és közösségek tagjai közti találkozások; a keresztények együttműködése az emberek szolgálatának különféle teületein.” (KEK 821)