Isten kinyilatkoztatja Önmagát: a Dei Verbum első fejezete

Az alábbi írás Adam Rasmussen teológus cikkének fordítása. Az eredeti a Where Peter Is oldalon jelent meg.

Ez az írás podcast formájában meghallgatható: https://anchor.fm/hegymenet/episodes/Isten-kinyilatkoztatja-nmagt-a-Dei-Verbum-els-fejezete-ejlh4j

Az ezredforduló közeledtével II. János Pál felszólította az egész Egyházat, hogy tartson lelkiismeretvizsgálatot: mennyire sikerült befogadni a második vatikáni egyetemes zsinatot. (Tertio Millennio Adveniente 36 [1]). A pápa szavai szerint a zsinat „rendkívül gazdag tartalma” és „korábban ismeretlen új hangneme egy új korszak hírnökei”. (uo. 20) Ez a kijelentés elővételezi Ferenc pápa egyik gyakori mondását: „nemcsak a változások korában élünk, hanem korszakváltásban”. [2] Ugyan negyedszázad eltelt, mióta II. János Pál leírta ezeket, úgy vélem - és láthatóan Ferenc pápa is [3]  -, hogy a Katolikus Egyház még mindig nem valósította meg teljesen ennek a meghatározó jelentőségű zsinatnak a tanításait. Azért, hogy a magam egyszerű eszközeivel támogassam ezt a nemes célt, a Zsinat néhány fontosabb dokumentumának lényegesebb pontjait szeretném feldolgozni egy-egy cikksorozatban. Ebben a kezdő írásban megmutatom, hogy a Dei Verbum első fejezete milyen radikális elmozdulást mutat a kinyilatkoztatás megértésében: az igaz dolgok kijelentése helyett Isten önmagát nyilatkoztatja ki. 

A Dei Verbum a négy fő zsinati dokumentum (a konstitúciók) egyike. Ugyan már 55 éves, a katolikus tanításban a DV a mai napig is az isteni kinyilatkoztatás értelmezésének alapja. 

A Dei Verbum nem palástolja a lényeget: az első fejezet mondanivalóját már az első mondatban összefoglalja: „Istennek […] úgy tetszett, hogy kinyilatkoztatja önmagát, és tudtunkra adja akaratának szent titkát (sacramentum)” (DV 2). Isten kinyilatkoztatásának tárgya önmaga és az ő akarata az emberi nem számára. Az isteni kinyilatkoztatás célja nem pusztán információ nyilvánosságra hozása a világról vagy az emberi történelemről, hanem az a célja, hogy Isten megismerhető és elérhető legyen gyermekei számára. Például a Ter 1,3-5 elbeszéli a teremtés első napját, midőn Isten „elválasztotta a világosságot a sötétségtől”. Ez nem valami tudományos tény Isten általi felfedése, hogy mi történt az univerzum létezésének első 86400 másodpercében. Ehelyett ebben az igeszakaszban Isten önmagáról közöl valamit: hatalmát, hogy a semmiből teremtsen, képességét, hogy a káoszból rendet alkosson, világosságot a sötétségből, jót a gonoszból. 

A sacramentum szónak ebben az első mondatban jelentősége van. Ez a görög mysterion (titok) szó latin fordítása, amely valamilyen titkos vallásos rituálét vagy igazságot jelent. A Dei Verbum itt az Efezusi levél 1,9-et idézi: „Megismertette velünk akaratának titkát”. Ez a „titok” Isten terve, hogy kiengeszteljen mindent és mindenkit Krisztusban (Ef 1,10; 1,21-23; Fil 2,10-11). A latin sacramentum (szentség) szó utal arra a hatékony jelre, mely által lelkünk egyesül Istennel. Ez volt Isten rejtett célja miközben kinyilatkoztatta önmagát az üdvösségtörténet során „sokszor és sokféleképpen” (Zsid 1,1; DV 5): hogy egyesítsen minket önmagával. 

Ez az a cél, amelyet a teológusok divinizációnak vagy deifikációnak hívnak (görögül theosis): hogy az emberi lények „az isteni természet részeseivé” váljanak (2Pét 1,4; DV 2). Hogyan? Esetleg a Biblia olvasása és tanulmányozása által? Ez lenne a cél, ha a kinyilatkoztatás mindössze információ-átadás volna, de az soha nem tenne „az isteni természet részeseivé”. Ehelyett, ez a „divinizáció” nem maga a Biblia által, hanem „Jézus Krisztus, a megtestesült Ige által” (DV 2) történik. A második században élt püspök, Szent Iréneusz mondta először, hogy az Isten Igéje „az lett, ami mi vagyunk, hogy azzá tehessen minket, ami ő maga” [4]. Ebből származik Szent Atanáz mély paradoxona: „Ő maga emberré lett, hogy mi Istenné lehessünk” [5].

Viszont ha ez így van, mit kezdjünk a biblai történetekkel, szövegekkel? Ha nem ők maguk a kinyilatkoztatás, mégis mi a szerepük Isten önmaga-kinyilatkoztatásában? Nos, a bibliai szövegek Isten önmaga-kinyilatkoztatásának egyik módja: „E kinyilatkoztatás rendje (a latin eredetiben: oeconomia) egymással bensőleg összefüggő tettekből és szavakból áll.” A görög oikonomia (rend, elrendezés) szó nagy fontossággal bír a keleti teológiában. Az oikonomia fejezi ki a háztartás vezetését (oikos = ház, nomos = törvény). Teológiai használatban Istennek a világhoz való kapcsolatára vonatkozik, az emberi nem és a világ vezetésére, a velük kapcsolatos tervére. Ez különbözik a theologia-tól, amely arra vonatkozik, hogyan létezik Isten örökké önmagában. Ebből nyilvánvaló, hogy Isten kinyilatkoztatása nem egy komplett könyv, amely egy szép napon a maga teljességében alászállt az égből, de nem is az idők során összegyűlt titokzatos események, talányok, látomások és próféciák mozaikja. Ehelyett Isten szándékosan évezredek során nyilatkoztatta ki önmagát, a Tórában, a próféták írásaiban és a többi zsidó írásban. A kinyilatkoztatás eme ősi rendjének csúcspontja és összegzése az újszövetségi kinyilatkoztatás, midőn Isten Fia emberré lesz és „beteljesítvén tökéletessé teszi a kinyilatkoztatást” (DV 4).

A kinyilatkoztatás tettekből és szavakból is áll. „A szavak hirdetik a tetteket” (DV 2). Azaz a számos bibliai történet azt beszéli el, mit tett Isten a népéért, először az izraelitákért, majd később az egész emberiségért a krisztusi eseményekben. Ismét: ezek a szövegek nem pusztán régi eseményekről szóló beszámolók, hogy tanuljunk a történelemből, hanem az a mód, ahogy Isten kinyilatkoztatja önmagát. „Isten üdvtörténeti tettei kinyilvánítják és megerősítik a tanítást és a szavakkal jelzett valóságokat.” (uo.) Ezek a tettek azok – talán még inkább, mint az Írások szavai – amelyek megmutatják Isten szabadító akaratát.

Vegyük például a Szám 33,14-et: „Aztán elindultak Álusból, s felütötték sátraikat Rafidimban, ahol nem volt ivóvize a népnek.” A Dei Verbum által képviselt kinyilatkoztatás-értelmezés felől nézve ez a mondat abba a szélesebb történetbe illeszkedik, melyben Isten megszabadítja Izraelt elnyomóitól, és így szerves része Isten kinyilatkoztatásának. Fundamentalista nézőpontból ugyanakkor a szavak maguk az isteni kinyilatkoztatás. Így a fundamentalista úgy értelmezné ezt a mondatot, hogy Isten egy történelmi tényt akart velünk közölni, nevezetesen azt, hogy egyszer az izraeliták letáboroztak Rafidimban, ahol nem volt víz. És ennyi: ez a kinyilatkoztatás ebben a mondatban. Az egyetlen különbség más érdekes tényekhez képest – Nagy Sándor Kr.e. 340-ben legyőzte a maidoszokat –, hogy ez a történelmi beszámoló éppenséggel Istentől származik, nem pedig emberi lényektől. Ugyan lényegtelennek tűnhet a különbség a két kinyilatkoztatás-szemlélet között, a biblikus tudomány és a teológia szempontjából komoly következményei vannak, amint ez nyilvánvaló lesz a Dei Verbum harmadik fejezetében.

Az üdvösségtörténet elbeszélései mellett szerepelnek az Írásokban Istenről szóló tanítások, erkölcsi utasítások, amelyek nem mindig kapcsolódnak egy konkrét isteni tetthez. Például Szent Jakab írja: „Közeledjetek Istenhez, és ő közeledni fog hozzátok.” (Jak 4,8). Az ilyen szavak „világítják meg a tettekben rejlő misztériumot” (DV 4). Ezek világítják meg Isten művei mögött a jelentést és a célt, és ugyanakkor Istenről magáról is tanítanak, és arról, mit vár Ő tőlünk. Ez a vers azt mondja, hogy az Istennel való egység a mi erőfeszítésünket is igényli.

Mi az összefoglaló üzenet? A zsinati dokumentum lényegében a következőképpen definiálja a kinyilatkoztatást: „velünk az Isten, hogy kiszabadítson minket a halál és a bűn sötétségéből s föltámasszon az örök életre” (DV 4). Az írásokban szereplő isteni igék és tettek összességében erre az üzenetre mutatnak, ami maga az Evangélium. „Emmánuel: velünk az Isten” (Mt 1,23-24)

A kinyilatkoztatás ilyen definíciója Istenre fókuszál és az ő szabadítására. Ez szemben áll a fundamentalista megközelítéssel, ahol a kinyilatkoztatás nem más, mint a Bibliában leírt szavak, amelyeket aztán Isten saját szavainak tekintünk. A Dei Verbum definíciója olyan kulcs, amely lehetővé teszi, hogy a keresztény olvasó a maga teljességében találja meg az üdvözítő és isteni üzenetet - az emberi szavak közvetítésén keresztül. Az egyes szentírási versek önmagukban nem az isteni kinyilatkoztatás. Összefüggésükben értelmezve azonban minden vers része a kinyilatkoztatásnak, úgy ahogy egy irodalmi mű minden mondata szerves része az egésznek.

A következő részben megvizsgálom, hogy a Dei Verbum első fejezetének kinyilatkoztatás-felfogása milyen hit-felfogásnak felel meg, és ebben miképpen nyilvánul meg a zsinati dokumentumok „korábban ismeretlen új hangneme”

[1] http://www.ertekkereso.hu/doc/info/szentszeki_dok/pe25.htm

[2] https://www.vaticannews.va/hu/papa/news/2019-12/papa-biboros-testulet-karacsony-reform-kuria-valtozas-megteres.html

[3] https://cruxnow.com/church/2016/05/new-book-says-vatican-ii-key-to-understanding-pope-francis/

[4] Az eretnekek ellen 5, előszó: Factus est quod sumus nos, uti nos perficeret esse quod et ipse.

[5] A megtestesülésről 54, 3: Αὐτὸς γὰρ ἐνηνθρώπησεν, ἵνα ἡμεῖς θεοποιηθῶμεν

A újszövetségi idézetek fordítását Simon T. László OSB fordításából, (https://szentiras.hu/STL), az ószövetségi idézetek fordítását a Szent Jeromos Bibliatársulat fordításából vettem.