A Szentírás és a Hagyomány egysége: a Dei Verbum második fejezete

Az alábbi írás Adam Rasmussen teológus cikkének fordítása. Az eredeti a Where Peter Is oldalon jelent meg.

Ez az írás podcast formában meghallgatható: https://anchor.fm/hegymenet/episodes/A-hit-tbb--mint-tnyek-elfogadsa-a-Dei-Verbum-els-fejezete-ejqjnn

A Dei Verbum (DV) első fejezete a kinyilatkoztatásról és a hitről szól. Erről a részről itt és itt írtam. A második fejezet témája a Hagyomány, egy olyan téma, amely a protestáns reformáció és a trentói zsinat óta vitatott. A DV azt tanítja, hogy a Szentírás és a Hagyomány nemhogy ellentétben állnak, hanem éppenhogy egyek. 

Ahhoz, hogy megértsük, mit tanít a DV a Hagyományról, érdemes visszatekinteni a trentói zsinatra. A reformátorok, annak érdekében, hogy megszabadítsák magukat a pápák és zsinatok rendelkezéseitől, a hit kizárólagos alapjává tették a Bibliát, ami teljesen a Hagyomány fölött, a kánonjog és az egyházjogi ítéletek fölött áll. Ezt az elvet nevezték „sola scripturának”: azaz „csak a Szentírás”. Erre válaszolva a trentói egyetemes zsinatnak egy olyan dekrétumot kellett megfogalmaznia, amely szerint a Szentírás és a Hagyomány egyformán hiteles. 

Ugyanakkor – hasonlóan a második vaticanumhoz – a trentói zsinaton résztvevő püspökök és teológusok sem voltak teljesen egységes állásponton a kérdésben. Az egyik népszerű nézőpont szerint a katolikus hit tanításai (ahogy gyakran mondták, „azok az igazságok, amelyek szükségesek az üdvösséghez”), „részben” a Szentírásban és „részben” a Hagyományban találhatók meg. Mások ezt problémásnak érezték, hiszen ez azt jelentette volna, hogy van olyan igazság, amely nincs benne a Bibliában. Ugyan ők is egészen fenntartották a Hagyomány fontosságát, úgy vélték, hogy a Biblia „elégséges” az üdvösséghez. Isten gondoskodott arról, hogy minden, amire az embernek szüksége van az üdvösséghez, benne van a Bibliában. Valószínűleg az ilyen jellegű nézeteltérések folytán a „részben” kifejezés („partim” a latinban) nem került be a végleges zsinati dekrétumba, amely azt mondja, hogy „a [megváltó] igazság és az [erkölcsi] tanítás az írott könyvekben és az íratlan hagyományban van”. [1] 

Ez a megfogalmazás megfelelt mindkét álláspontnak: azt is jelenthette, hogy némely igazság a Szentírásban van, más igazságok pedig a Hagyományban; de azt is jelenthette, hogy mindegyik igazság megtalálható a Szentírásban és a Hagyományban is (vagy – ahogy később néhány teológus tartotta – a Hagyományban minden igazság megtalálható, és van, ami a Szentírásban is). A zsinat után ugyanakkor a teológusok mégis a részben-részben elméletre építettek, mintha a trentói zsinat elvetette volna azt a gondolatot, hogy a Szentírás „elég”, nem pedig kikerülte volna a kérdést. Azt hiszem ez megegyezik azzal, ahogy ma a katolikusok többsége gondolkozik: van néhány tanítás, amely nincs a Bibliában, amelyeket csak a Hagyományból ismerünk, például Mária mennybevétele vagy a tisztítótűz. Ezt az elterjedt nézetet kétforrású teológiának hívják, amely szerint a kinyilatkoztatásnak két forrása van: a Szentírás és a Hagyomány.

A második vatikáni zsinatot megelőző időben a kétforrású teológiát Joseph Gieselmann vitatta. [2] Úgy érvelt, hogy mivel a trentói zsinat elvetette a „részben” kifejezést, a közvélekedéssel szemben a kétforrású teológia nem az Egyház hivatalos tanítása. Ehelyett – Gieselmann meglátása szerint – a kinyilatkoztatásnak egyetlen forrása van: az Evangélium, sőt, ez a trentói zsinat kifejezett tanításának is jobban megfelel, mivel a zsinat szerint az Evangélium „minden megváltó igazság és erkölcsi tanítás kútfeje”. [3] Ez szőrszálhasogató megkülönböztetésnek tűnik (ami oly jellemző a teológusokra), de a lényeg az az, hogy a Szentírás és a Hagyomány nem két különálló, végképp nem két egymástól elválasztható „forrás”. Az isteni kinyilatkoztatás egyetlen valóság, nem két ágú. „Isten szavának egyetlen szent letéteménye” van (ahogy a DV 10-ben olvassuk), noha két módon kaptuk. Gieselmann nézőpontját hamar magukévá tették az „új teológusok” (köztük Yves Congar), akik a második vatikáni zsinat intellektuális vezéralakjai lettek.

Az eddigiek elvezetnek minket a Dei Verbumhoz. A második fejezet első bekezdésében a trentói zsinatot idézi: „az üdvös igazság és erkölcsi tanítás forrása”. (DV 7) Trentóhoz hasonlóan nem foglalkozik a kérdéssel, hogy vajon önmagában a Szentírás „elegendő”-e. Ehelyett erőteljesen hangsúlyozza a Szentírás és a Hagyomány egységét:

A Szent Hagyomány és a Szentírás szorosan összefonódik és átjárja egymást. Ugyanabból az isteni forrásból fakadván mindkettő, egyesülnek és azonos cél felé tartanak. (DV 9)

Egy forrásból származnak, eggyé válnak (unum), és azonos a céljuk. Ugyan még ez a megfogalmazás is esetleg megengedné azt az értelmezést, hogy részben a Szentírásban, részben a Hagyományban áll fenn a kinyilatkoztatás, a nyilvánvalóbb értelmezés az az, hogy ugyanaz a kinyilatkoztatás jelenik meg bennük: teljesen a Szentírásban és teljesen a Hagyományban. Ez az egyforrású nézet, a Dei Verbum szerzőinek nézete.

Az egy Evangéliumhoz vezető út több helyen megjelenik: az Ószövetségben, melyben „a próféták előre hirdették” (DV 7), a négy evangéliumban, az Újszövetség többi könyvében és a Hagyomány különféle elemeiben. Az Újszövetség szerzői „az üdvösség üzenetetét írásba foglalták” (uo.) Nem az üzenet egy részét, hanem egyszerűen az üzenetet. Ugyan a Szentírást és a Hagyományt egyformán tiszteljük (DV 9), a Szentírás különleges fontossággal bír: a DV 8 szerint a sugalmazott könyvekben különleges módon fejeződik ki az apostoli igehirdetés. A Szentírás mindig első helyen lesz az egyházban, mivel rögzített tartalommal bír: a szavakat nem lehet megváltoztatni, felolvasása és tanulmányozása az Egyház lelki életének és a Hagyománynak magának a gerincét alkotja.

Így tehát nincs olyan tanítás és nincs a Hagyománynak olyan eleme, amelynek az alapját ne a Szentírás szavai vagy elvei alkotnák. Ezt értjük az alatt, hogy a kinyilatkoztatásnak nem csak egy része, hanem az egésze benne van a Szentírásban. A legerősebb bizonyíték erre az Egyház mindenkori gyakorlata. Ha utánanézünk a pápák és zsinatok rendelkezéseinek, az egyházatyák és egyháztanítók írásainak, láthatjuk, hogy minden esetben a Szentírásra építik tanításukat, még akkor is, ha olyan témákról írnak, amely látszólag kívül esik a Biblia témáin. Ugyanezt láthatjuk a liturgiában is. A Szeplőtelen Fogantatás és Mária Mennybevételének ünnepén a Szentírásból vesszük az olvasmányokat, nem pedig pápai megnyilatkozásokból! Az ünnepet megalapozó bibliai szakaszt hirdetjük, ugyanúgy mint más ünnepnapokon.

Mária szent voltáról Ambrus, Efrém, Ágoston, Aquinói Tamás és sok más szent írásaiban olvashatunk, jóval azelőtt, hogy IX. Piusz pápa 1854-ben kihirdette volna a rendkívüli dogmatikai döntést. De az egész témakör alapja mindig is Mária különleges személye volt mint Isten Anyja, amelyet lényegében a Lukács evangélium 1. fejezete hirdet, midőn Gábriel angyal így szólítja meg Máriát: „Üdvözlégy, kegyelembe fogadott! Az Úr veled van!” (Lk 1,28) Ezért van az, hogy a Szeplőtelen Fogantatás ünnepén a Lk 1,26-38-at olvassuk. Testének Mennybevétele a negyedik századra már megszilárdult hagyomány volt: a Jelenések könyve 12,1-6-ban megjelenő napba öltözött asszonyban ismerjük föl Máriát, ezért ez az egyik olvasmány ezen az ünnepen.

Nem azt szeretném állítani, hogy ezeket a dogmákat explicit módon tanítja a Szentírás, és nem állítom, hogy ezt valaki alapos egzegézissel le tudná vezetni a szövegekből. Nem tudná. Ezért van az, hogy sok katolikus-protestáns vita nem visz előre a kérdésben, csak egymás mellett elbeszélünk. [5] Lehetetlen a dogmák bizonyítása pusztán szentírási szakaszok felhasználásával. Ugyanígy lehetetlen a cáfolatuk is. Az egész érvelési mód azért bukik el, mert félreérti a Szentírás és a Hagyomány kapcsolatát, mintha egymás riválisai lennének.

A helyes értelmezés az, amint a Dei Verbum tanítja, hogy minden, ami a Hagyományban van, a Szentírásban gyökerezik, mivel a kettő egy és ugyanaz. A Hagyomány nem valami biblián kívüli tartalom, amit az Újszövetség szerzői elfelejtettek lejegyezni. Ehelyett a Hagyomány az a mátrix, amelyben a Szentírást továbbadták és értelmezték, generációról generációra. Hogy ez miképpen zajlik, a következő részben mutatom be.

[1] A trentói zsinat 4. ülése: contineri in libris scriptis et sine scripto traditionibus (DS 1501)

[2] Josef Geiselmann, “Scripture and Tradition in Catholic Theology,” Theology Digest 6 (1958): 73-78.

[3] A trentói zsinat 4. ülése: fontem omnis et salutaris veritatis et morum disciplinae (DS 1501).

[4] A hatodik fejezet mutatja be azt a rengeteg módot, amiképpen az Egyház életében a Szentírás jelen van.

[5] A Máriával kapcsolatos kérdések gyümölcsöző feldolgozásához lásd: Mary in the New Testament (1978), amely az amerikai lutheránus-római katolikus dialógus gyümölcse.