Traditionis custodes: a Zsinat és a római rítus
Az alábbi írás Adam Rasmussen teológus cikkének fordítása. Az eredeti a Where Peter Is oldalon jelent meg. Minden jog az eredeti szerzőé.
2021. július 16-án a Szentatya, Ferenc pápa erősen meglepte a katolikus sajtót: érvénytelenítette XVI. Benedek pápa 2007-es, vitákat szült motu proprióját, a Summorum Pontificumot (SP). Ferenc saját motu propriót adott ki, Traditionis custodes címmel:
meghozom azt a határozott döntést, hogy hatályon kívül helyezem a jelen motu propriót megelőző összes előírást, utasítást, engedményt és jogszokást, és elrendelem, hogy a II. Vatikáni Zsinat rendelkezéseivel összhangban a Szent VI. Pál és Szent II. János Pál pápák által kihirdetett liturgikus könyveket kell tekinteni a római rítus lex orandija [az imádság szabálya] egyetlen kifejeződésének. [1]
Korábban a SP megengedte, hogy bármelyik pap a tridenti (1970 előtti) rubrikák és könyvek szerint celebrálja a szentmisét. Ennek a lehetőségnek a megszüntetéséről már korábban terjedtek pletykák és szivárogtatások, de nagyon kevesen számítottak rá, hogy Ferenc pápa ilyen távolra elmegy. Felhívom a figyelmet viszont, hogy nem tiltotta be a régi misét. Figyeljünk oda, ha valaki hamisan azt állítja, hogy betiltotta.
Igazán megérintett engem – a konkrét szabályokon kívül – az az őszinteség és erő, amellyel a pápa megmagyarázta a döntését a püspököknek küldött kísérő levelében. Azzal kezdi, hogy őszinte nyíltsággal (παρρησία-val) fog írni, hiszen erre biztatja püspöktársait is, amikor fontos dolgokról beszélnek. Gyakran előfordul, hogy katolikus püspökök egy kedves álarc mögül beszélnek és nem foglalkoznak nyilvánosan az Egyház problémáival, vitáival. Ez elvileg az „egyszerű” hívek érdekében történik, akik megbotránkozhatnának, ha azt látják, hogy a püspökök vitatkoznak, vagy arról hallanak, hogy az Egyház nem tökéletes. Valójában a laikus hívek mindig is tudták, hogy az Egyház nem tökéletes és a püspökök is emberek. A közösségi médiában ez az – őszintén szólva – szélhámosság sokkal tovább megmaradt, mint azt a hasznossága valaha is indokolta volna. Fennkölt megfogalmazások és kegyeskedő körmondatok nélkül, Ferenc pápa egyszerűen rögzíti negatív értékelését a SP eredményéről: kedves gesztus volt, de kudarcot vallott.
Ugyanakkor nem kritizálja Benedek pápát; ellenkezőleg, elismerően szól róla és elődjéről, amiért a tradicionalista katolikusok felé fordultak! De a mise régi formájának engedélyezésével a cél – amint hangsúlyozza – mindig is az volt, hogy begyógyítsa a Lefebvristák által 1975-ben elkezdett megosztottságot, nem pedig az, hogy súlyosbítsa. Valóban, a SP úgy rendelkezik, hogy a régebbi formát használó papok „kerüljék el a viszálykodást az egész Egyház egységének érdekében” (5§1). XVI. Benedek püspököknek szóló kísérő levelében kijelentette, hogy ezt az engedélyt nem a Levebristáknak adja, hanem annak a sok embernek, „akik egyértelműen elfogadták a II. Vatikáni Zsinat kötelező jellegét”. Elismerte, hogy sok püspök beszámolt arról a félelméről, hogy „szakadást kelthet a plébániai közösségekben”, de úgy remélte, hogy ez a félelem „nem megalapozott”, és ehelyett „a római szertartás használatának két formája kölcsönösen gazdagíthatja egymást”.
Ma, tizennégy évvel később, ez a remény szertefoszlott. Ferenc pápa szavai szerint sajnos az ellenkezője történt. A félelmükről beszámoló püspököknek igazuk lett és ma súlyosabb szakadásokat látunk az Egyházban, mint 1975-ben vagy 1988-ban (amikor Lefevbre érseket felfüggesztették, majd kiközösítették). Akkoriban, ahogy ezt Benedek is elismerte, a „régi Misekönyvhöz való ragaszkodás külső jellegzetességgé vált”. Ma már rosszabb a helyzet. Az elmúlt nagyjából két évben számos ismert konzervatív katolikus szereplő (pl. Abby Johnson és Joseph Strickland püspök) – ugyan korábban sosem fejezték ki álláspontjukat a liturgiával kapcsolatos kérdésekben – hirtelen arról számoltak be, hogy felfedezték a tridenti rítust. A hagyományos mise lett a Ferenc-ellenes tábor vitathatatlan igazodási pontja.
Ferenc szavai szerint a SP-t „arra használták fel, hogy növeljék a távolságokat, megszilárdítsák a különbözőségeket, ellentétes táborokat építsenek, melyek megsebzik az Egyházat és fékezik előrehaladását, kitéve azt a megosztottság veszélyének”. A tridenti Misekönyv használatát egyre inkább jellemzi „nemcsak a liturgikus reformnak, hanem a II. Vatikáni Zsinatnak a növekvő elutasítása azzal az alaptalan és tarthatatlan állítással, hogy az elárulta a hagyományt és az »igazi Egyházat«”. Benedeknek nem állt szándékában, hogy az ő liberalizációját a Lefevbristák használják föl, mégis ez történt. A régebbi rítus kiterjesztett használata közel egyenértékű lett a radikális tradicionalizmussal (még akkor is, ha sok hívő nem osztja a csoport ideológiáját). Ők nem pusztán olyan katolikusok, akik más liturgikus hagyományhoz kötődnek, a különféle keleti katolikusokhoz hasonlóan, akik az Egyház katolikus istentiszteletének gyönyörű szimfóniájának részesei (noha ezt a megfogalmazást használják, hogy szimpátiát keltsenek maguk iránt). Ellenkezőleg, a „latin mise” mozgalom élénken kritizálja a megreformált Misekönyvet, ahogy a II. Vaticanum és a zsinat utáni pápák tanításait is. A tridenti misét magasabb rendű formának tekintik – sokszor az egyetlen érvényes formának. A megreformált rítust „eretneknek” bélyegzik, rondának és a szentségre nézve ártalmasnak. Röviden: igazuk lett azoknak a püspököknek, akik attól tartottak, hogy ez bekövetkezhet. Egyszerűen szólva: az SP kudarcot vallott.
Benedek azt mondta, hogy ahol „komoly nehézségek” kerülnek felszínre, ott megoldást fognak találni. Mivel Ferenc pápa látta, hogy ez a helyzet, kérdésekkel fordult a püspökökhöz, hogy megtudakolja a véleményüket. Ennek az lett az eredménye, hogy az Egyház komoly szakadásait meggyógyítandó, Ferenc pápa kiveszi a szakadásokat okozók kezéből a fegyverré vált liturgia használatát. Ezzel együtt, elődeihez hasonlóan, elismeri a régi liturgiához kötődő hívek vágyait, és az egyes püspökök továbbra is megengedhetik egyházmegyéjükben a tridenti misézést, de nem plébániatemplomokban. Emellett a mostantól szentelt papoknak erre csak a püspöküktől kapott előzetes engedély birtokában lesz lehetőségük, amihez az Istentiszteleti és Szentségi Kongregáció jóváhagyása is szükséges. Ezek a szabályok emlékeztetnek II. János Pál pápa engedményére, amiben 1988-ban először tette lehetővé a tridenti rítus korlátozott használatát. Ezzel kezd a régebbi forma „leáldozni”.
Dióhéjban ennyi történt, de számomra még érdekesebb Ferenc teológiája, amivel mindezt igazolja. Mellébeszélés nélkül kijelenti, hogy a megreformált Misekönyv, amelyet VI. Pál kihirdetett 1970-ben, a római rítus „egyetlen kifejeződési formája”. Benedek újszerű terminológiát vezetett be: a „rendes forma” (az új) és a „rendkívüli forma” (a régi). Ennek az innovációnak a helyét most egy hagyományosabb szemlélet veszi át: a római rítust, ugyanúgy, ahogy azt a 16. században megreformálta a trentói zsinat, a második vatikáni zsinat ismét megreformálta a 20. században. Csak egyetlen római rítus van, amelyet „az évszázadok során többször is a kor igényeihez igazítottak, [és] nemcsak megmaradt, hanem meg is újult »a hagyományhoz való hűséges engedelmességben«”. A szertartások, szövegek és rubrikák változtatásai a Zsinat után nem eltévelyedések voltak, nem is azt a célt szolgálták, hogy egy „új Misét” konstruáljanak, amely egyszercsak lecseréli, letaszítja trónjáról a régit. Ehelyett a könyvek átdolgozása során – amelyet az Egyház legfőbb döntéshozója rendelt el – a Vatikán a liturgia egész ismert történetére, az ott fellelhető forrásokra, imádságokra és szövegekre épített, többek között a nyolcadik századból származó Geláziusz-féle szakramentáriumra. Az eredmény az az elegáns, méltóságteljes és gyönyörű Misekönyv lett, amely ma a miénk, jelenleg harmadik tipikus kiadásában (nem említve a Felnőttek Beavatási Szertartását, az Olvasmányoskönyvet, a Breviáriumot és sok más liturgikus könyvet). Ez a megreformált válozat az egyetlen római rítus:
Azoknak, akik a korábbi liturgikus forma szerint szeretnének áhítattal ünnepelni, nem lesz nehéz, hogy a II. Vatikáni Zsinat szándékai szerint megreformált Római misekönyvben megtalálják a római rítus minden elemét, különösen a római kánont, amely az egyik legjellemzőbb elem.
Ha valaki latin misét szeretne, megtarthatja a latin misét, hiszen VI. Pál Misekönyve A Latin Mise.
Nagyon nehéz kibékíteni a reform előtti rítusok állandó használatát Benedek pápának azzal a követelményével, hogy minden katolikus fogadja el kötelező érvényűnek a legutóbbi Egyetemes Zsinat döntéseit. Ferenc pápa magyarázata szerint a Zsinat bizonyos reformokról határozott, köztük arról, hogy „a hívek ne mint kívülállók vagy mint néma szemlélők legyenek jelen a hitnek ezen misztériumán, hanem azt a szertartásokon és imádságokon keresztül jól megértve, a szent cselekményben tudatosan, áhítattal és tevékenyen vegyenek részt” (Sancrosanctum Concilium 48, idézi Ferenc pápa). Ezért mondta a Zsinat azt is – az egyik legjelentősebb reformja – hogy a Mise sok elemét a nép nyelvén kell mondani, a Szentszék és a püspökök rendelkezése szerint (uo. 36). Ez az egyike azoknak a zsinati reformoknak, amelyeket a régi rítus használatakor figyelmen kívül hagynak. Érdekes módon az új motu proprio előírja, hogy amikor a tridenti Misét mondják, az olvasmányokat akkor is népnyelven kell felolvasni (CT 3§3)
Azokkal a csoportokkal kapcsolatban, akik a régi formát használják, az a cél Ferenc szerint, hogy „visszatérjenek az eucharisztia ünneplésének egységes formájához”. Ideális esetben minden katolikus az új szertartásokat használná. A gyakorlatban azonban a püspökök döntési jogot kapnak („rátok tartozik”) hogy ezt végső soron mi módon érik el. Nem valószínű, hogy bármikor is egyik napról a másikra történő tiltásokkal találkozunk, ez ellent mondana annak a szellemnek, ahogy Ferenc pápa a szolgálatát végzi. Ugyan a tradicionalisták máris panaszkodnak, hogy ez egy diktatórikus döntés, és szembe megy az ő „lelkipásztori kísérésével” és együttérzésével, de tévednek. A kísérés nem annak az eszköze, hogy az Egyház tekintélyét vagy egységét figyelmen kívül hagyjuk. Az Egyház célja és hite nem lecserélhető, bármennyire is szeretnék egyes katolikusok. A kísérés és a tolerancia ott érvényesül, hogy teret és időt hagyunk az ideál megvalósításához. Továbbá, az egyház kormányzása szempontjából a szinodalitás és a püspöki kollegialitás Ferenc pápa számára kulcsfontosságú. Ezért van az, hogy először konzultált a püspökökkel, és most is rájuk bízza, hogy milyen módon hozza vissza a tradicionalista katolikusokat a teljes közösségbe. A határidő nagylelkű: rengeteg fiatal pap van, akik (a püspökük engedélyével) továbbra is tridenti misét mutathatnak be a következő fél évszázad során!
Az amerikai konzervatív katolikus sajtó első reakciója nagyon negatív, ahogy az várható (is) volt, de ez hosszú játszma. Igen, nagyon sokan fognak tiltakozni, mondják, hogy egyszerűen belépnek a Szent X. Piusz Testvérületbe. Sajnos ez a konfliktushelyzet a sajnálatos ára annak, hogy ismét erősen elkötelezzük az Egyházat a II. Vatikáni Zsinat által kijelölt út felé. Hosszú távon azt remélem, hogy több tradicionalista katolikus tér vissza a plébániájába és a megreformált liturgiához, és nem távoznak. Ferenc pápa, Benedeket visszhangozva, kifejezi szomorúságát a Zsinat óta elforduló liturgikus visszaélésekkel kapcsolatban is, amikor néhány pap úgy gondolja, hogy a leírt szövegek helyett bármit mondhat, amit akar. Ez sok katolikushoz hasonlóan engem személyesen is gyakran bosszantott, mivel a szertartásokban megnyugvás és valódi érték van, amelyet aláaknáz a véletlenszerű (és gyakran zavaros vagy bizarr) rögtönzés. Ha a tridenti liturgiához ragaszkodók Ferenc pápa szándékának megfelelően visszatérnek a megreformált rítushoz, alighanem segíthetnek az ilyen ostobaságok megszüntetésében és abban, hogy a megreformált Misét népnyelven elmélyült és szép módon celebrálhassuk. Nekünk, római katolikusoknak, Isten segítségével, félre kell tennünk különbségeinket és ugyanannál az oltárnál, ugyanazzal az egyetlen rítussal kell miséznünk.
[1] https://www.magyarkurir.hu/hirek/ferenc-papa-kiserolevele-traditionis-custodes-kezdetu-motu-propriohoz-teljes-szoveggel Tőzsér Endre SP fordítása. A kísérőlevelet ebből mindig ebből a fordításból idézem.
